malackaraj

Rendszeresen túltenyésztem a joghurtot, csak állok a hűtő előtt egy kiló iszonyatosan erős, savanyúba forduló ízű, ehetetlen mikróbateleppel és elegem van az egészből, elegem van magamból, hogy nekem semmi sem megy kicsiben.

Egy barátom, épkézláb tyúk híján engem kért meg, süssek a céges karácsonyra. Reménykedtem, sztéket akar, de nem. Gyerekeknek kell süti. Nem zavarja, hogy nem szoktam sütni, és fogalmam sincs a gyerekek igényeiről. Kénytelen voltam átgondolni.

Jönnek, sokan vannak, csak a pénzünk kevés? Semmi pánik.

A búza, zsírokat megszégyenítő töménységű élelmiszer előállítására képes. Hallottak már a csíramáléról?

Tessék papa, tonhalas borjúszelet. Ha palotaforradalmat akarnak a pörkölt és a rántott hús közé, dobjanak be otthon egy halas-húsos fogást. A kóstolást is mellőző fesztivál garantált.

A dobozos, főleg az UHT tejekkel éppen az a baj, hogy nem tudnak megromlani. Pontosabban megaludni.

A tejbegrízzel nehéz nagyot mondani. Nem szeretem, túl lapos, egyszerű, tompán édes, rosszemlékű dögunalom. Erre egy nevetségesen egyszerű csavar hozzáadásával egészen belezúgtam. Mint amikor egy pasi kategóriákat lép előre egy jó szemüvegtől, vagy borostától.

A sós karamell nem vicc. Talán jobb, mint az édes, pedig édesség ez is.

A baklavában még a brownienál is több kalória lehet. Finomabb is sokkal.

Télen nem az igazi a piac hangulata. Hideg van. Az árusok arca kötött sálba csavarva, és csak egy kis lyukon keresztül isszák napi kávéjukat. Szorosra húzott kabátban megyek végig a soron, még azt is meggondolom, hogy a pénztárcámat mennyire mélyre rakjam, vagy levegyem-e egyáltalán a kesztyűmet. Így jön meg a kedvem igazán egy forró lángoshoz.

Mit csinálnának négy liter tiszta szesszel? Meginnák, persze, de hogyan?

Az érzés november első napjaiban, a fürdőkádban tör rám először. A lilára fagyott lábujjaimból indul, állok a kádban messzire eltartva magamtól a zuhanyt, míg felkönyörgöm a negyedikre a meleg vizet, lilabőrös vagyok és reszket minden porcikám, bazmeg, itt rajtam kívül senki nem fürdik?

A jó tonhalkonzerv drága, miért nem készítünk házilag olajos tonhalat? Mert még drágább.

Egy baszk szakácskönyvet forgatva futottam rá a konfitált tonhalra, rögtön felizgatott.

"Lányom, amit te azzal a spaklival csinálsz, az…az…az lóf.sz!" Nem morgok, nem vágom oda a szerszámot, nem is nézek fel, apámmal felesleges vitatkozni. Érzem, hogy a mozdulatom nem egy szakavatott mesteré, de hiába, nincs B tervem, nem hagytam magamnak kiskaput. A sziszifuszi munka nem nekem való, hiába romantikus dolog a kora nyári időben vajlinggal a lábunk között zöldborsót vagy meggyet fejteni, én teátrális vagyok, a nagyívű dolgokban hiszek: fogom a lapátot, inkább hátramegyek ganézni. Az a nekem való, látványos meló, ahhoz mindig van kedvem. Most viszont a tapétát kell lekönyörögnöm a falról, rég túl vagyunk a "remélem, legközelebb tíz év múlva találod ki, hogy újítsuk fel a lakást" szövegen, a tapéta meg hülye, nem érti meg, hogy apu számításai szerint neki már fél órája le kellett volna jönnie a falról. Egyben. Nem szólok, vakarom a tapétát, mikor utoljára összeugattam apuval, esküdni mertem volna, hogy másnap reggel Artúr fejét találom az ágyamban. Nem mellesleg az esetek kilencvenöt százalékában neki van igaza, tudja is. Ma már én is tudom.

Gyerekkoromban úgy tekintettem a fekete-fehér Orion tévére, mint isten nagy adományára. Mindenevő voltam, mértéktelen és szadista: az egész családot Esti tornáztattam, az Onedin család végén felpattantam és végigordítottam fejből a stáblistát, várva a legjobb részt: "magyar hangja Gruber Bubó", a Hugónak nem láttam semmi értelmét. Az igazi csemege az Angyal volt, a Minden lében két kanál, majd később a Nem kell mindig kaviár. Imádtam Roger Moore-t, hatéves fejemben összeállt a kép az igazi úriemberről, a fényűző életmódról, a kaszinók, estélyi ruhás gyönyörű nők és a gyors sportkocsik világáról. A kaviár és a KASZINÓtojás Simon Templar és Brett Sinclair miatt az én fejemben a luxus megtestesítőjévé váltak.

Nincs kedvenc ételem, de a gesztenyepürét gyűlölöm. Szívből. A szagától hányingert kapok, nem tudom megenni. Mindez a múlté.
Sejtettem, mi az oka az ellenszenvnek. Soha nem ettem még egy jót.

Felejtsenek el mindent, amit a disznósajtról gondoltak, pedig az eddigi legmagyarabb recept következik.

Rendezhetnénk egy mi az undorítóbb vetélkedőt. Versenyezhetne például a pirított sertésagy. Zsír, bár én az agyvelőt lelkesen megeszem, jut eszembe rég volt.

A főtt marha almaszósszal eltűnt, pedig lisztes habarás nélkül népegészségügyi csodaszer lehetne.