„Lányom, amit te azzal a spaklival csinálsz, az…az…az lóf.sz!” Nem morgok, nem vágom oda a szerszámot, nem is nézek fel, apámmal felesleges vitatkozni. Érzem, hogy a mozdulatom nem egy szakavatott mesteré, de hiába, nincs B tervem, nem hagytam magamnak kiskaput. A sziszifuszi munka nem nekem való, hiába romantikus dolog a kora nyári időben vajlinggal a lábunk között zöldborsót vagy meggyet fejteni, én teátrális vagyok, a nagyívű dolgokban hiszek: fogom a lapátot, inkább hátramegyek ganézni. Az a nekem való, látványos meló, ahhoz mindig van kedvem. Most viszont a tapétát kell lekönyörögnöm a falról, rég túl vagyunk a „remélem, legközelebb tíz év múlva találod ki, hogy újítsuk fel a lakást” szövegen, a tapéta meg hülye, nem érti meg, hogy apu számításai szerint neki már fél órája le kellett volna jönnie a falról. Egyben. Nem szólok, vakarom a tapétát, mikor utoljára összeugattam apuval, esküdni mertem volna, hogy másnap reggel Artúr fejét találom az ágyamban. Nem mellesleg az esetek kilencvenöt százalékában neki van igaza, tudja is. Ma már én is tudom.

  Apu szerényen ezeregymesternek hívja magát, a természete olyan, mintha egész nap igazságszérummal lőné magát, ehhez szókincse is van, ha küld, alig várod, hogy elindulhass a picsába. Don Corleone a fasorba' sincs, jó, vigyázok, nem töröm el a spaklit, hogy tudnám eltörni, vas vagy mi, nem vagytok éhesek? Mi az ebéd? Bab. Mikor főzted? Nem én csináltam. Hát ki? A volt feleséged. Na még ez is, egyik csapás a másik után. Halkan felnyihogok, pedig apunak most nincs igaza: ha anyu valamit nagyon tud, akkor az a bab, a kávéját viszont mindig utasítsák vissza, ha kell, erőszakosan.
  A bablevesnek biztosan van valami neve, itthon csak sűrű babnak hívjuk, mert se nem Jókai, se nem babgulyás. Nem Jókai bableves, mert nincs benne füstölt kolbász, és nem babgulyás, mert nincs benne csipetke. Van benne jócskán bab, szeretem a babot, szép, táplál, jó ízű. Fontos fehérjeforrás, sok telítetlen zsírsavat tartalmaz, tele van rostokkal, cserébe pukizunk tőle, nagy ügy. Tud zöldbab lenni, fejtett meg szárazbab, olyan, mint a pasik szerint az álomnő, tudják, a konyhában szakácsnő, társaságban úrinő, az ágyban kurtizán…
   (A szárazbabot) Pár órával főzés előtt beáztatjuk, csakúgy, mint a csülköt. A csülköt feltesszük főni. Mikor a csülök félig megfőtt, mehet hozzá a bab is. Anyu a kedvemért tesz bele oldalast is, mert függő vagyok. A kétkedők hitetlenkedését eloszlatom: egyszer tényleg félig meg fog főni a bab is. Ekkor hozzárakhatjuk a répát, zöldséget, fokhagymát, zellert, előtte a csülköt vegyük ki, jó esetben már lefordul a csontról, felkockázzuk, úgy tesszük vissza a levesbe. A sóval vigyázzunk, a csülök sós, kóstoljunk többször, most muszáj. Elkészítjük a rántást: zsiradékon lisztet pirítunk, meghintjük fűszerpaprikával, felöntjük kevés hideg vízzel, ekkor hal meg a leves és születik meg az egytálétel.
  Visszatesszük a kicsontozott, felkockázott csülköt, és készre főzzük. Úgy négy óra alatt kész is van, ezért főztem én magam csak egyszer, nyígek érte, elém rakják, de jó is az! A kész sűrű bab valóban sűrű, füstös ízű, megáll benne a kanál, a csipetkét nem hiányolja, de követeli magának a karéj kenyeret.
  Brutális, erőteljes kaja, nagy munkák kísérője, a felfordított vödrön ülve egyék, összevigyorogva az apjukkal, megbecsülve azt a negyed órát, ami hátra van az idillből: Apu, mennyibe kerül egy spakli? Miért? Csakúgy. Tudtam, hogy eltöröd. Nesze, hoztam másikat.

Mit esznek lakásfelújításkor?