malackaraj

3:00 Kezdődik. Este tudtam, ha nem fojtom le a rendszert legalább egy pizzával, fel fogok ébredni. Felébredek, és nincs itthon semmi. A kutya nyújtózik, ásít, leül és álmos pofával néz. Nyugi öcsi, téged nem eszlek meg, csak gondolok rá. Sürgősen táplálékkiegészítők után kell néznem.

Ma már nem banánért kell jóban lenni Marikával, és a kereskedők nem narancsot dugdosnak a pult alatt. Mára ezek a termékek a legközönségesebbek közé tartoznak, de friss gyömbért, vagy kókusztejet is könnyebb beszerezni, mint az itthon tenyésztett galambot, vagy az itthon levett vért. Néhány hazai alapanyag kacifántos útja következik.

Fáradtan, egy reménybeli csendes este ígéretével fejemben löktem be az ajtót, amikor azonnal szemembe ötlött a konyhapulton heverő rózsaszín, pucér állattetem. - Macskapornó! Úristen, hát már itt tartunk? - gondoltam, mert sehol sem láttam Szmirnoffot, az új macskánkat, de hirtelen előkerült párom megnyugtatott. - A nyúl kiesett a fagyasztóból, amikor pakoltam. Már nem fér vissza. Megcsinálod? - és úgy nézett, ahogy csak egy nő tud, ha nagyon akar, vagy nem akar valamit. (Közben megjött a macska is).

Magyarország második Michelin-csillagos étterme az Onyx. Executive chefje a vállaltan maximalista Szulló Szabina, akit bár örömmel tölt el, ha etetheti és boldoggá teheti főztjével az embereket, de tudását szigorúan szakmai területen használja, nem csábító vacsorákra. Esetében fel se merül a rocksztárság, sőt, tudatosan kerüli az ilyen típusú feladatokat.

Már tudjuk, hogyan főzhetünk otthon pacalpörköltet, madridi pacalt, fiorentinát, kínai gyömbérest, és erdélyi pacallevest. Azt is tudjuk, a pacalkonzerv broáf, de hova menjünk vendéglőbe, étterembe egy jót pacalozni? A helyzet nem olyan egyszerű, ezért a biztos helyeinken túl segítségül hívtuk olvasóinkat, nekik köszönjük a közreműködést!

Egy picit kikapcsolódunk a pacal-hétből, méghozzá az alapanyagtól csak első hallásra távoli témával, interjúm az ország két Michelin-csillagos séfjével, Szulló Szabinával az Onyxból, és Miguel Rocha Vieirával a Costesből. Az Onyx 2011-ben először, a Costes 2010 óta birtokolja az egy Michelin-csillagot. Ez itt az első rész, később jön a második.

Miguel Rocha Viera az első magyar Michelin-csillagos étterem, a Costes séfje. Az étterem 2010-ben kapta meg először az elismerést, és idén is megtartotta az egy csillagos minősítést. Egy évbe sok csajozás belefért volna a csillaggal, pláne egy jóképű portugál férfinak, de a valóságban a Michelin-csillag nem egyenlő egy piros sportkocsival. Vagy csak Miguel nem szorul erre a módszerre.

A szuper házi pacalok előtt nosztalgiáztunk pár konzervvel, amiket a jelenlévők többsége régi ismerősként üdvözölt. Üdvözölt, majd örült, hogy lejött erről az anyagról.

Fotó: Birkás Dávid

Négy konzervet próbáltunk, lényegében mindegy melyik melyik, mert a vélemények hasonlóak voltak mindegyik esetében. Sápadt frottírok úsztak fakósárga lében, a hidegen kocsonyás állag felmelegítve nem a kellemes és kívánatos ragacsot adta, hanem büdös, testetlen levessé higult. A konzervek között nem volt lényeges különbség, konzervpacalban csak Zs-kategória létezik, azt veszik le a polcról, amelyiket akarják, van ilyen is. Közben kóstoltunk egy meggyes Soproni radlert, az legalább érdekes volt a Meggy Márka nosztalgiája mellé. A pacalkonzervnek csak a nosztalgia maradt, semmi más.

"Ennél már ettem sokkal rosszabbat, ma délben. Én főztem. Mit kényeskedtek itt, mint egy csaj?"

"Talán, mert csaj vagyok?"

"Ennek olyan íze van, mint a gyíkhúsnak." 

"Hát ez fos, vehetek még?"

"Ennek általános levespor és tartósítószer-íze van."

"Az a baj a pacallal, hogy mindent felvesz, és itt szerencsétlennek rossz dolgokat kell felvennie, és a rossz paprika, tartósítószer mellé jön a pacal furcsa íze, nem csoda, hogy undorító."

"Ez olyan, mint filmben a Megapiranha. Szar, tudod is, látod is, hogy az, aztán mégis megtörténik veled az életben. Hagyod magad, letöltöd, és már ott is vagy, megeszed. Kész Lorenzo Lamasnak érzem ma magam, adj még!"

"Az ezzel a baj, hogyha nem tudnám mit eszünk, és csukott szemmel a számba adnád, azt is hihetném ez egy konzerv marhapörkölt."

"Vagy csilis bab."

"Ja, fölösleges ezekből különbözőket gyártani, sőt, lehet, hogy egyformát gyártanak, csak külön cimkézik."

"A legnagyobb baja az állag, a pacalnak ruganyosnak, rághatónak kellene lennie, ezek meg szét vannak főzve, ez már-már olyan, mint egy pacalkrémleves, nem találom a pacaldarabokat benne."

"Az, pacalkrém, milyen undorító már!"

"Ezek sótlanok. Nem értem ez hogy lehet, az ilyen konzervek mindig iszonyú sósak szoktak lenni."

"Már az is baj? Sózni mindig lehet, sőt ezeknek a kajáknak az a lényege, tolsz rá csípőset, aztán úgyse érzed, milyen szart eszel."

Mikor ettek konzervpacalt?

Aki nem evett még pacalt, soha nem találhat jobb alkalmat az első találkozásra, mint amikor ez az alapanyag ötféleképpen elkészítve van az asztalon. Fogtam a pacalt, készítettem belőle gyömbéres kínait, klasszikus magyart, erdélyi levest, madridi pacalt és firenzeit, hogy tapasztalt és tapasztalatlan pacalevőkkel együtt eldöntsük, ki a legnagyobb király a pacalfőzésben?

Mivel a szarvasmarhák az egész Földön ugyanazokból az alkatrészekből állnak össze, minden fülétől-farkáig nemzet feldolgozza kiterjedt méretű gyomrukat, a pacalt. Ez így van jól. Ez így a lehető legjobban van, mert szeretjük a pacalt, ez a hét csak róla fog szólni, csekk fejléc! Jihááá!

Nem értem én ezt, augusztus elején minek van szőlő, de van. Régen nem csak ősszel volt? Vagy kivételesen ez valami, ami régen rosszabb volt? Mindegy, a lényeg, meg ne unjuk, ezért gyorsan keverjük hússal!

Elérkezett a tengeri jószágok és szárazföldi barmok vegyítésének ideje. Felemás időben csúszik igazán a véres hurka polippal és minél több habaneróval, hogy érezzük, még ebben az esőben is élünk.

 Eddig az volt, hogy nem érdekelt, illetve néha előkaptam a szerkesztőségi Hummert, és átmentem vele a komplett idiótákon, spameken, de alapvetően kommunikálni próbáltunk mindenkivel, a Hummer sokat állt, a múltkor az aksit is kivettem.

Kihasználatlanság miatt eladtuk volna, de jött egy furcsa ajánlat, egy nálunk sokkal nagyobb újság is modellt váltott, ők a szerkesztőségi Hellacoptert cserélték le egy Mig-re, és tetszett nekik a Hummerünk, amit nem csodálok.

Viszont nekünk is tetszett az ő játékszerük, az se túl meglepő.

Remélem, mindenki pontosan érti, hogy gondolom.

Amúgy természetesen LOVE, PEACE, HAPPINESS, a kritikákat, fikákat, véleményeket álljuk, lávoljuk és várjuk továbbra is, de ne itt gyűlölj személyesen minket, és a többi kommentelőt. 

Nem nagyon szoktam én főzikélni. Pláne olaszossat nem. Agyagba ragadtabb paraszt vagyok én attól. Távol álljon tőlem, hogy lila salátacafatokat elegyítsek sápatag esővíz-ízű sajtszeletekkel és mosolygós-pufók orcájú paradicsomgolyókat fullasszak olivaolaj és ecet kétes esztétikai élményt nyújtó pocsolyájába. Nem én. Gulyásleves, birkaperkelt, túrós palacsinta. Olasz niente.

De most feszt 14 fok van, és úgy esik odakinn, mint minden a svájci frankhoz képest. Tombol az izlandi nyár. A finn turisták izzadnak és sört vedelnek, mindenki más kályhavásárláson gondolkozik. Le akartam menni a Bubuskához, megkóstolni a lugasban az új házi borát, amit az anyja vett a kórházban egy ágyszomszédjától és állítása szerint igen jó. Panaszkodjon még nekem valaki a kórházakra! De most esik, és a Bubuska lugasa körülbelül olyan hívogató, mint egy kubikgödör Irkutszkban.

Egyedül vagyok itthon, a család elpályázott mittomén hová, unom magam. Az asszony vett valami tésztát, itt van az asztalon, a kolléganői állítólag csodákat regélnek róla. Óriás kagyló. Hm… nekem az óriás kagylóról egész más jut az eszembe.

Mikor a Zoli a Tilos az Á-ban kilencszer telefonált az óriás fehér kagylóba… egyetlen este! Oszt még tantusz se kellett hozzá, csak sör meg szilva.

Na de ez egészen más óriás kagyló. Olyan, mint egy nyeletlen tésztakanál. Töltenivaló (TV), mint a paprika. Meg is töltöm. Azzal, ami itthon van. (A régi közmondás szerint: Úgy akarom, ahogy lesz).

Hús nálunk szóba se jöhet, azt, ha nem fagyott, rögtön megeszik a Dani, meg a haverjai. Lássuk csak. Van némi spenót, tegnap fonnyasztottam össze, hogy ne foglaljon annyi helyet, teljesen natúr, ebből még akármi lehet, egy csomag juhtúró (bryndza), autentikus, hozadék Tótföldről, a legjobb, mi kapható, tejszín (az mindig van, a Mama kávéfüggő), a pincében serdülőkorba lépett egy doboz gorgonzola, jönne már kifele. Ennyi megteszi.

A tésztát az útmutatás szerinti idő 3/4-éig megfőzöm, leszűröm, hűlni hagyom. A már megfonnyasztott spenótot felforrósítom, pici olaj, só és a juhtúró (kb. 20 deka). Addig kevergetem alacsony lángon, míg a túró szétesik és a spenótból majd minden nedvesség kiszáll. Masszív zöld-fehér krém kell, hogy legyen. Ekkor mén bele egy marék óriás arany mazsola. Összekeverjük, majd kanállal a tésztakagylókba tuszkoljuk. Magas falú tepsiben szorosan egymás mellé sorakoztatjuk őket, majd elkészítjük a szószt.

A kamaszkorú gorgonzolát gyengéden felolvasztjuk egy serpenyőben, némi natúr krémsajttal sápasztjuk tüzes talján karakterét, tejszínnel beállítjuk a halmazállapotot (súlyosan krémes, mint egy nyújtott Bud Spencer-pofon a babos serpenyővel), csipet szerecsendió és már mehet is a várakozó tésztatetemekre szemfödél gyanánt. 15 perc a sütőben, míg megpirulnak a fülcimpáik, untig elég. Semmire tekintettel nem lévő taplók még némi egérrágta parmezándarabot is ráreszelnek csak, hogy még ütősebb legyen. (Én szoktam). Súlyos kaja, bár úgy gondolnánk, hogy a spenót légiessé, a mazsola femininné teszi. Ez némileg így is van, mindazonáltal olyan, mint egy esős nyári délután.

Papíron nyár van (könnyű zöldséges tésztaétel) mégis esik (nehéz, mint a munkavédelmi bakancs). És zöld-fehér! Még valami: ez nem egy új recept, én is ettem/ láttam/olvastam valahol csak tekertem rajta kicsit. A családnak mindenesetre ízlett. Meg a szomszédoknak is. Ha megcsinálják, és nem ízlik, magukra vessenek. Én nem nagyon szoktam főzikélni. Pláne olaszossat nem. Ja, és inni kell rá. Fröccsöt. Sokat.

Amikor már elég a lekvárból, a pitéből, a szörpből és a morzsasütikből, bekenjük zsírral és végre minden a helyére kerül. Főleg a kicsi húsevő kicsi szíve, az. Gyümölcs és hús, a lehető legeszköztelenebb formában.

Vettünk négy doboz közönséges, 100 és 200 Forint közötti áron értékesített olajos szardíniát, és összekóstoltuk tízszer annyiért árult testvéreikkel, és nagyot néztünk. Büdös és a fogyasztóknak kedvező végkifejlet egy szerelmetes étel tesztjén.

Ozzy, a gidrán kanca sok szempontból különleges ló volt. 2006-ban került hozzám a még meg sem alakult lómenhelyre, a 4 törzstag után ő volt az ötödik. Az első igazi mentvény, az ő érkezését neveztük ki zakutanyasi születésnapnak. Huszonkét évesen, patairha-gyulladással, kehesen, lovardai eszközként lezsarolva jött - hiába volt öreg és beteg, túl jó természete és adottságai voltak ahhoz, hogy a régi helyén békén hagyják. Egy barátnőm, Heni karolta fel, akinek Ozzy sosem volt a tulajdona, "csak" szerette, és nem nézte el tétlenül, hogy a szerencsétlen, rozzant vénséget tovább gyötörjék. Ozzy idekerülése után derült ki, hogy ki is ő valójában: az 1992-es országos kettesfogathajtó-bajnokság bajnok lova, 99 Gidran VI-3 Obeliszk. A nyerges lesz az, fénykorában.

Amióta megvan az autó, ki akartam próbálni. A megfelelő pillanatra vártam, ilyesmit nem csinálok csak úgy, egy szerda délután. Eljött a pillanat. Húst sütöttem a Volvóm motorjában.

Bár az alábbi receptek egyike sem képes felülmúlni az érzést, amikor a tízkilós dinnyéből kimart bélbe harapva leve végigfolyik az államon, és ha a másik kezem fejével nem állítom meg, továbbcsurog a nyakamra, csöpög lábfejre, földre, ragad, a piros lében csúsznak a fekete magok lefelé. A görögdinnyét zabálni jó, de még hiányzik a negyven fok, amikor úgy kívánjuk, vagy a jót is meg lehet unni. Akkor mit lehet tenni? Pancsolni kínunkban.

Februárban legalább nem esik az eső.

Mégis mi folyik itt? Az eső, persze, mekkora vicc, de az őszi bőrdzsekimben nem tudok dinnyét vásárolni, nem is kívánom. Mást kívánok, vidámat, csípőset, ami képes elmosni ezt a rohadt esőt és felrázni, feledtetni, hogy ma se tudtam kihozni a motort, ma se tudtam felvenni egy szép cipőt (a két utóbbi eleve kizárja egymást, de más a motorért lemondani valamiről, mint az esőért) ma is ronggyá áztam futás közben. Legyen erős, vagy édes, túlzó, színes, vidám. Ha már nem izzadhatok a naptól, legalább az étel tegye meg ezt velem.

Az alkoholmentes sörök után egy új életérzést próbáltunk magunkévá tenni a Tumblr Gasztrofesztiválon, üveges kész koktélok. Egyikőnk sem fogyasztja ezeket rendszeresen, ríttunk is rendesen miattuk.

Enikő barátnőmet még a kaposvári időkből ismertem; úgy hét-nyolc éve még Regölyben, egy szép nyári napon meglátogatott egy méretes, átlyuggatott oldalú kartondoboz társaságában, melyből 6 gyönyörű, zöldessárga pelyhes kislibát varázsolt elő. A libák (egyes szőke egyedek kivételével) elbűvölő és okos jószágok, örültem nekik nagyon - kivittük őket az udvarra legelni tanulni, napozni, kaptak darát, aztán éjszakára elszállásoltuk őket a házban. Pár napig csak felügyelettel hordtuk ki őket, aztán már kint mertem hagyni a bandát akkor is, ha leugrottam a lovakhoz a legelőre.

"Mindenkinek, aki filmet készít, főznie is kellene. A főzés előadó művészet, egy étel az őselődje az emberi szobornak. A főzés a kultúra eredete, és minden művészet anyja. Az étel pontosan úgy, ahogy a művészet, a kommunikáció egy fajtája. Az elkészített étel médium, amellyel kifejezzük a gondolatainkat és érzéseinket.”"
Peter Kubelka

Soha, soha nem főztem magamra különösebb műgonddal. Nem értettem, egyedül miért vagyok végtelenül igénytelen, zabálok kiflit papírból a laptop előtt, iszom a sört bögréből, mert koszos a pohár, pogácsát utcán, hamburgert kocsiban. Ha van kire, minden megváltozik, órákig hámozom a pisztáciát, kelesztem a pogácsát, válogatom a pultban a húst, eltolok fél napot a műveletre, és élvezem.

Mert közönség nélkül nincs előadás.

Az idézetet Feldmár András blogján találtam, Főzni emlékezetből címmel. Nem linkelhető közvetlenül, majd gurítsanak lefelé, meglesz. Jó írás, de nem közvetlenül az etetésről szól.

Az etetés hódítás. Csábítás. Nevezhetjük így az éttermi vendég kiszolgálását is. Jó éttermekre, olyanokra gondolok, ahol hörögve nézünk egymásra, körbekóstolva hümmögünk, és önkéntelenül a szexről kezdünk beszélni. Elcsábítom, kielégítem, visszajön, ez a tökéletes vendéglátás.

Az etetés szex. Az egyenes és elmoshatatlan tényen felül, hogy a másik testébe kerül kezünk munkája, a két művelet között végtelenek a párhuzamos vonások. Már a bevásárlás, vagy ki ne gondolt volna úgy az új, még ismeretlen szeretőre, vajon mit szerethet? A hasát szereti, vagy inkább a hátát? A marha, vagy a sertéshúst? Az erőset, vagy a gyengédet? Vagy egyiket elő,- másikat főételnek? 

De, ezen mindenki gondolkodik eleget. 

Etetni azért is jó, mert akkor végig lehet nézni, hogyan eszik a másik. De szerencsére Julcsinak Jóska, Marcsinak Feri az eszményi, és szó sincs csereszabatosságról, ezért eszem ágában sincs itt isteníteni a jóból sokat, kézzel, hörögve, és lelkesen zabáló férfiakat. 

Miért is fontos, hogyan eszik a másik? Eszel, ahogy baszol. via Bíró Lajos, nem mi mondtuk, de mélységesen egyet értünk vele. És ez érvényes mindenre, úgy jövök ki a motorral a garázsból, úgy írom az emailt megszólítás és aláírás nélkül, úgy megyek az utcán, és úgy dolgozom. Akinek jó a szeme, kitalálja, mit, hogyan eszik szívesen a másik, és akkor telibe lehet etetni. De ahhoz oda kell figyelni, és a másik oldalnak őszintén. természetétől idegen neveltetést megtagadva kell mozogni, akkor nem lesz kudarc az etetésből. Azt is Lajos mondta, egy nőt bizony nem mindegy, hova viszünk vacsorázni. Nem mindegy, mivel etetjük meg, és ez fordítva is ugyanilyen fontos. Hosszú távon még fontosabb. 

Nőknek könnyebb, mert enni 2011-ben is férfiasnak minősül, így kákabélű, vonakodó, diétázó férfival nehezebb összefutni, mint ugyanezzel a női kategóriával. Ahogy a férfiaknak ritkábban fáj a feje. Ha pedig jóízűen eszik, könnyű lesz etetni, legfeljebb mohó, de az azért nem akkora gond. 

Gyereket még nem etettem, de azt ennél is sokkal zsigeribbnek és intimebbnek képzelem. 

Miért etetnek? ÉS JÓÓÓ?

Nálunk a hasonlítgatás nem egyszerű szocializációs folyamat, inkább mánia: ahogy a család új csecsemőjének fülét három részre osztva három különböző rokont vél felfedezni annak árnyalatában, cimpájában, a fejjel bezárt szög fokában, az egy külső szemlélő számára rémületes lehet. Mindannyian nagymamák, dédnagypapák esszenciáinak születünk, aztán ez a helyzet egyre rosszabb lesz, saját korszakváltásainkkal lassan egyre több és súlyosabb felmenőktől örökölt jegyet vélünk felfedezni magunkban.

Így vagyok én apai nagyanyám például, mikor vasárnap délután négykor még mindig csak ebédreceptekre vadászom a neten. Ekkor már huszadszor gondoltam meg magam, szalajtottam férjet boltba, vágtam neki az ebédnek majd hagytam félbe azt egy újabb, jobb ötlettől vezérelve. Közben gyors levessel, egy összecsapott turmixszal, perecekkel, illetve ma, kánikulában nagyanyám jegeskávéjával igyekszem kibekkelni a család egyre növekvő éhségét.

Uborkasaláta, anarkinak. Csók.

Anarki jól látja a lényeget, uborkasaláta nincs az interneten. Most már van. Kigrammoztam a vérbe, az úristenit neki! Nagymamai, ecetes-cukros iskola következik.

A Tescóban jól felizgathattam magam a tegnap kipróbált alkoholmentes dobozokon, mert besöpörtem a citromos, narancsos, mangós szakaszt is. Ha már csináljuk, csináljuk rendesen, radlerteszt, sírás, rívás.