Fáradtan, egy reménybeli csendes este ígéretével fejemben löktem be az ajtót, amikor azonnal szemembe ötlött a konyhapulton heverő rózsaszín, pucér állattetem. – Macskapornó! Úristen, hát már itt tartunk? - gondoltam, mert sehol sem láttam Szmirnoffot, az új macskánkat, de hirtelen előkerült párom megnyugtatott. – A nyúl kiesett a fagyasztóból, amikor pakoltam. Már nem fér vissza. Megcsinálod? – és úgy nézett, ahogy csak egy nő tud, ha nagyon akar, vagy nem akar valamit. (Közben megjött a macska is).

Azám, a nyúl! Tavasszal kaptuk valakitől, teljesen konyhakészen, csak aztán belefelejtődött a fagyasztóba. Perszehogy! – mondom hűvös nyugalommal, miközben fogalmam sincs, hogy mit kell egy pucér nyúllal csinálni. (Mondjuk a szőrössel se). Mindenesetre fölényes magabiztosságot színlelve elvonulok a konyhába. Ott előveszem öntöttvas lábosomat, mert a jó szerszám=fél győzelem. Teszek bele egy púpozott evőkanál libazsírt, mert a megfelelően zsírozott jó szerszám= ¾ győzelem, és a nyúl majdnem liba, de semmi esetre sem disznó, vagy pláne napraforgó.

A zsírt hevítem, majd apróra belevágok két jó nagy fej hagymát, mert a hagymát nagyon szeretem. Amíg a hagyma dinsztelődik, feldarabolom a nyulat. Nincs fakszni, eleje, hátulja két-két darabban, comb, felső-alsó (ez igen girnyó) máj (ezt majd korábban kiveszem, mert isteni) Mehet bele a hagymás zsírba mind, viszont paprika nem.

Ez zöld nyúl lesz. Környezetbarát.

Kicsit lepirul, akkor utána eresztek két deci maradvány húslevest, ami a nyúl mellé simulva sokadik virágzását éli meg. Hagyom csendesen rotyogni, addig meglékelek egy palack rizlingszilvánit, az is olyan szép zöldes, némi szódával remek üdítőital nyerhető belőle, úgy hívják: hosszúlépés.

A huszonegyedik századi városi embernek különös viszonya van a nyúlhoz. Leginkább semmilyen. Vadnyulat sose lát (hol is látna), házit még annyit se, legfeljebb, ha kalap, sapka képében. Állatkertben nem az egzotikus patagón vérnyúl a sztár, és valljuk meg, ha az étteremben szembe jön velünk egy nyúlpaprikás zsemlegombóccal tízből kilencen inkább a cigánypecsenyét választják, vagy a rántott csirkét. Bevallom, nekem se sok tapsifüles vére szárad a lelkemen, de most javítok az arányon. A fővés félidejében a nyúlra dobok egy marék, előzőleg beáztatott, szárított, vegyes erdei gombát. A szárított gomba finom, a szárított gomba egészséges, a szárított gombától még senki sem lett lúdtalpas, vagy kapott bírósági idézést apasági perben. A nyúlnak is előnyére válik, szinte vadnyulat farag a szelíd házi tapsiból, bár csak felületes szemlélő számára.

Újabb fertályóra csendes párolódás (és két hosszúlépés) után a lábosba szórom a fűszereket: tárkony, lestyán, kis kakukkfű, só, kevés bors. Fedő vissza, bor, szóda, pohár elő. Most már gyakrabban figyelgetem, ha majdnem kész, leveszem a fedőt és beállítom a sűrűségét: elforralok a levéből, vagy nem, ki hogy szereti. A végén mehet rá egy nagy pohár tejföl. Én fehér kenyeret és az említett zöldszilváni egyik testvéröccsét adtam hozzá, és senki nem hagyta ott. Most megint lehet, hogy azt mondják megfőztem egy ételt, ami valahol kutya közönséges, az óvodások azt viszik magukkal tízóraira, ezzel szoptatják a csecsemőket, én meg úgy tálalom, mint aki feltalálta a langyos vizet. Na és akkor mi van? Nekem új volt, és biztos vagyok benne, hogy a nyúlnak is.

Mi legyen a nyuszival?