Nem nagyon szoktam én főzikélni. Pláne olaszossat nem. Agyagba ragadtabb paraszt vagyok én attól. Távol álljon tőlem, hogy lila salátacafatokat elegyítsek sápatag esővíz-ízű sajtszeletekkel és mosolygós-pufók orcájú paradicsomgolyókat fullasszak olivaolaj és ecet kétes esztétikai élményt nyújtó pocsolyájába. Nem én. Gulyásleves, birkaperkelt, túrós palacsinta. Olasz niente.

De most feszt 14 fok van, és úgy esik odakinn, mint minden a svájci frankhoz képest. Tombol az izlandi nyár. A finn turisták izzadnak és sört vedelnek, mindenki más kályhavásárláson gondolkozik. Le akartam menni a Bubuskához, megkóstolni a lugasban az új házi borát, amit az anyja vett a kórházban egy ágyszomszédjától és állítása szerint igen jó. Panaszkodjon még nekem valaki a kórházakra! De most esik, és a Bubuska lugasa körülbelül olyan hívogató, mint egy kubikgödör Irkutszkban.

Egyedül vagyok itthon, a család elpályázott mittomén hová, unom magam. Az asszony vett valami tésztát, itt van az asztalon, a kolléganői állítólag csodákat regélnek róla. Óriás kagyló. Hm… nekem az óriás kagylóról egész más jut az eszembe.

Mikor a Zoli a Tilos az Á-ban kilencszer telefonált az óriás fehér kagylóba… egyetlen este! Oszt még tantusz se kellett hozzá, csak sör meg szilva.

Na de ez egészen más óriás kagyló. Olyan, mint egy nyeletlen tésztakanál. Töltenivaló (TV), mint a paprika. Meg is töltöm. Azzal, ami itthon van. (A régi közmondás szerint: Úgy akarom, ahogy lesz).

Hús nálunk szóba se jöhet, azt, ha nem fagyott, rögtön megeszik a Dani, meg a haverjai. Lássuk csak. Van némi spenót, tegnap fonnyasztottam össze, hogy ne foglaljon annyi helyet, teljesen natúr, ebből még akármi lehet, egy csomag juhtúró (bryndza), autentikus, hozadék Tótföldről, a legjobb, mi kapható, tejszín (az mindig van, a Mama kávéfüggő), a pincében serdülőkorba lépett egy doboz gorgonzola, jönne már kifele. Ennyi megteszi.

A tésztát az útmutatás szerinti idő 3/4-éig megfőzöm, leszűröm, hűlni hagyom. A már megfonnyasztott spenótot felforrósítom, pici olaj, só és a juhtúró (kb. 20 deka). Addig kevergetem alacsony lángon, míg a túró szétesik és a spenótból majd minden nedvesség kiszáll. Masszív zöld-fehér krém kell, hogy legyen. Ekkor mén bele egy marék óriás arany mazsola. Összekeverjük, majd kanállal a tésztakagylókba tuszkoljuk. Magas falú tepsiben szorosan egymás mellé sorakoztatjuk őket, majd elkészítjük a szószt.

A kamaszkorú gorgonzolát gyengéden felolvasztjuk egy serpenyőben, némi natúr krémsajttal sápasztjuk tüzes talján karakterét, tejszínnel beállítjuk a halmazállapotot (súlyosan krémes, mint egy nyújtott Bud Spencer-pofon a babos serpenyővel), csipet szerecsendió és már mehet is a várakozó tésztatetemekre szemfödél gyanánt. 15 perc a sütőben, míg megpirulnak a fülcimpáik, untig elég. Semmire tekintettel nem lévő taplók még némi egérrágta parmezándarabot is ráreszelnek csak, hogy még ütősebb legyen. (Én szoktam). Súlyos kaja, bár úgy gondolnánk, hogy a spenót légiessé, a mazsola femininné teszi. Ez némileg így is van, mindazonáltal olyan, mint egy esős nyári délután.

Papíron nyár van (könnyű zöldséges tésztaétel) mégis esik (nehéz, mint a munkavédelmi bakancs). És zöld-fehér! Még valami: ez nem egy új recept, én is ettem/ láttam/olvastam valahol csak tekertem rajta kicsit. A családnak mindenesetre ízlett. Meg a szomszédoknak is. Ha megcsinálják, és nem ízlik, magukra vessenek. Én nem nagyon szoktam főzikélni. Pláne olaszossat nem. Ja, és inni kell rá. Fröccsöt. Sokat.