Ozzy, a gidrán kanca sok szempontból különleges ló volt. 2006-ban került hozzám a még meg sem alakult lómenhelyre, a 4 törzstag után ő volt az ötödik. Az első igazi mentvény, az ő érkezését neveztük ki zakutanyasi születésnapnak. Huszonkét évesen, patairha-gyulladással, kehesen, lovardai eszközként lezsarolva jött – hiába volt öreg és beteg, túl jó természete és adottságai voltak ahhoz, hogy a régi helyén békén hagyják. Egy barátnőm, Heni karolta fel, akinek Ozzy sosem volt a tulajdona, „csak” szerette, és nem nézte el tétlenül, hogy a szerencsétlen, rozzant vénséget tovább gyötörjék. Ozzy idekerülése után derült ki, hogy ki is ő valójában: az 1992-es országos kettesfogathajtó-bajnokság bajnok lova, 99 Gidran VI-3 Obeliszk. A nyerges lesz az, fénykorában.


Ozzy mindenkit elbűvölt jóságos, türelmes természetével. Körmölést, pucolást, bármilyen kezelést egy rossz mozdulat nélkül tűrt, és ez igencsak jól jött, mikor tavaly nyáron, 26 évesen egyre gyakrabban lett súlyos hasmenése, ami az ő korában nem tréfadolog. Az életkedve és az étvágya szerencsére jó volt, mintha szíve/gyomra szerint az egész világot felfalná (aminek nem sok értelme van, ha úgyis kifossa, dehát a mai világ kb.ennyire jó). Higgadtan ácsorgott, míg intravénásan nyomtuk bele a gyógyszereket, infúziót, tolta befelé a diétás szénát két pofára, és mindeközben egyre fosott és egyre fogyott.



Egy lovas fórumon jelent meg a következő lóhasmarsi szaktanács állatorvos barátunktól, Noémitől:

Rozi próbálj meg étcsokit adni Ozzynak, minnél magasabb kakaótartalommal.

Ledermedtem. Mert az oké, hogy a menhelyezés napi 24 órás ügyelet, hogy az állítólag végtelenül hálás mentvénykék rendszeresen megharapnak, megrúgnak, megkarmolnak, lehánynak, odacsinálnak az ágyamra, miszlikbe rágják a fürdőszobaajtót és megeszik a muskátlit. Tulajdonképpen az sem gond, hogy bár a házirend szerint állat nem jöhet be a házba, laktam már egy szobában kutyával, lóval, őzzel, momentán az egész lakás tele van frissen műtött/karanténos/kezelés alatt álló/nemrég érkezett macskával, és nem tudom kivenni az egyetlen elviselhető állapotban lévő farmeromat a szekrényből, mert ha benyúlnék az alsó polcra, akkor aktuális újoncmentvényem, egy eszelős tekintetű, agresszív zsebtigris rögvest letépné a kezemet. Mindez nem számít, mert imádom a saját agyament életmódomat úgy, ahogy van, és soha nem érzékeltem a látogatók által emlegetett önfeláldozást, lemondást és hasonló, csipetnyi negatívummal spékelt patetikus izéket.

Ez a csokiötlet azonban szíven ütött, már csak azért is, mert fél órával előtte túrtam elő lelkes nyammogással a páromtól kapott utolsó dugicsokit, hogy végezzek vele. Étcsoki. Akarom. Hozzátéve, hogy az utóbbi napokban megint gyomorösszeszűkülős-nemevős korszakomat élem, egyszerűen nem bírok normálisan étkezni, sőt félnormálisan se, úgyhogy észszerűnek tűnt, hogy elővarázsoljam a rejtett készletet és a magamévá tegyem kellemeset a hasznossal jeligére. Erre egy állatorvos (aki állítólag a barátom, hát hogy vegyem ezek után komolyan???) előrukkol az ötlettel, hogy ennek a nyüves, fosós gebének csokit kell adni életmentésileg. Az én csokimat.

Viselkedjünk kérem felnőtt, felelősen gondolkodó állatbarát módjára. Ez csak édesség, amit ugyebár ekcémás lévén nem is ehetnék, tehát voltaképpen az egész akció az én érdekeimet is szolgálja. És itt van ez a szegény, öreg, beteg, legyengült lovacska, akinek pont az én csokimtól kéne meggyógyulnia. Na jó, ez nem ilyen egyszerű, de ha nem adom oda neki, akkor úgy fogom érezni, hogy nem tettem meg mindent a gyógyulása érdekében, márpedig ilyen elaggott, lepukkant jószágnál életveszélyt is jelenthet a hasmenés. Komolyan veszélyeztetném Ozzy életét némi csoki miatt? Ugye hogy nem, na tessék szépen odaadni neki. Neeeem, egy kockát sem ér lenyúlni, megy az egész az öreglánynak, na essünk túl rajta.

Bíztam Ozzy-ban, hogy nem szereti az étcsokoládét, de nem érdemelte meg a bizalmamat. És külön fene a pofájába, amiért látványosan utálkozva ette meg. Annyit azért érzékelt, hogy a kiszáradásnál is nagyobb veszély fenyegeti, ha kárba megy az anyag, úgyhogy nem merte kiköpni. Finnyogva-sóhajtozva betolta a nagy, szomorú szemű kopottas lófejébe az egész táblát, merjen csak ezután nem meggyógyulni.

Életemben először Igazi Hősnek érzem magam, de rettenetesen szenvedtem, és az sem vigasztalt, hogy csak azért volt még étcsokim, mert a mandulásat mégkedvencebbként már korábban megettem.

Bizonyára az ingerszegény tanyasi környezet teszi, hogy minden szarnak megtanultam örülni, de másnap boldog ujjongással fogadtam a látványt: Ozzy meggyógyult, egyre citromabb lócitromokat tojt a korábbi lócitromlé helyett, és igen, talán vannak még rendes pasik! - Gábor hozott csokit.

Aztán kivette a kezemből, és közölte, hogy ezt a lónak vette.

Ozzy később ismét egyre rosszabbul lett, a szakszerű etetés dacára rohamosan fogy, a többnapos rosszullétei során diétáztatni kell, és két roham közben is egyre romlik az életminősége. Húzhatjuk az időt, talán meg tudjuk menteni a következő kólikáig, de úgy döntöttem, elengedem.

Bajnoknak született, és utoljára sem akarta hagyni magát; miután leroskadt, a fejénél ülve, simogatva kértem, hogy most, utoljára adja fel szépen, és merjen elindulni a latyakos-hideg, havas sárból oda, ahol már várja öreg barátnője, Pompi.

Jó utat, öreg mamó, és köszönöm, hogy megismerhettelek.



Áldozták már fel a kedvenc csokijukat?