Nem túl nagy öröm, ha valaki nagyobb bajban van, mint mi, de ilyenkor illik megbecsülni a jó dolgunkat, és lehetőségeinkhez mérten segíteni.

Így történt ez tavaly szeptemberben is, mikor gyorssegélyként vittünk némi kutyakaját egy környékbeli barátunknak, aki igyekszik az állattartási kultúrával hadilábon álló községében fejlesztgetni az állapotokat. Eredetileg úgy terveztük, hogy csak viszünk, és nem hozunk, dehát tévedni emberi dolog, nekem meg kiváltképp rossz szokásom.

Egész sokáig tartottam magam, pedig már a kipakolás elején kiszúrtam a szőnyegen keservesen nyivákoló fekete macskakölyköt. Már készültünk elköszönni, mikor nagy sóhajjal megkérdeztem, mi van az aprólékkal, már a hangja se tetszik.
Kidobták, és nincs jól. És tényleg: kopogósra száradt, csont és bőr, csökött kis félholt vakarcs, már bőven mászkálnia kéne, de jártányi ereje sincs. Barátnőmnek volt épp elég baja, kértem egy dobozt, bűnbánóan pislogtam kettőt párom felé, és elhoztuk a csöppséget. Itthon fecskendőből belediktáltam egy kis kecsketejet, hálája jeléül erőtlen dorombként vacogva recsegett egy kicsit. Pocsékul nézett ki, én pedig beletörődtem: nem éri meg a reggelt, vagy ha el is jutunk vele az állatorvosi rendelőig, az altatáson kívül nem lesz más megoldás. Mind a sírása, mind a testtartása halálközeli volt, és nem elég a kiszáradás, a csontokra tapadó bőr, de ráadásnak volt hasmenés és hideg test. Betettem alá egy melegítőpárnát, és előre féltem a reggeltől, hogy egy haldokló vagy halott kölyköt találok-e majd.

A kérdés megoldódott magától; a C variáció nyert. Reklamáló kismacskaüvöltés riasztott a zárt ajtón át (nem hoztam be a szobámba, mert ott már volt három másik, cumin nevelt macskakölyök, nem akartam összefertőzni őket.) Az ominózus üvöltés messze volt a vitalitástól szétcsattanó macska hangjától, de lényegesen jobb volt, mint előző nap. Ez persze még mindig nem jelentette azt, hogy a macsek rendben van, az viszont tény, hogy a várthoz képest nem stagnált/romlott az állapota, sőt megkockáztatom, hogy a melegítés-kecsketej kombó csodát tett.



A csoda inkább az előzmények ismeretében volt érzékelhető, a rendelőben már a dobozba történő puszta bekukkantás után azt a szakvéleményt kaptuk: legjobb lenne elaltatni az oldalán heverő aszott, borzas csontkupacot. Nem vagyok híve a mindenáron életben tartásnak, van, amikor el kell tudni engedni a hozzánk kavarodott élet-maradékot, ez is ilyen esetnek tűnik – én viszont láttam tegnap este is, és most sokkalsokkal jobban van. Tejóég, néz rám a doki, akkor milyen volt tegnap??

A vakarcsot kiteszi a vizsgálóasztalra hanyattfekve, vakarcs erőtlenül vonaglik, hosszú másodpercekig küzd szikkadt kis testével, hogy az oldalára evickéljen, és hol van még a hasravergődés! Rossz nézni, tényleg. Az ember azt gondolhatja – joggal – hogy a kiszáradáson meg a valószínűsíthető súlyos fertőzésen kívül egyéb baja is van, kéretik elővenni a sosemvolt józan eszünket, bónuszmacera, cicafos, fertőzésveszély, miközben van otthon legalább 16 nyakamon maradt macskám.

-Mi legyen?
-Megpróbáljuk.

Kisvakarcs – mintha igazolni akarná irracionális döntésem szakmai megalapozottságát – mindeközben remegő lábakkal imbolygó félülésbe nyomja magát, majd felborul. Semmi sem tökéletes, csókolom, de részemről igyekszem. Állatorvosi fejcsóválás, motyogás valami bogaras nőről (ki a fene lehet az?), és már mennek is az injekciók a zsebmúmiába. Gyenge sivalkodás, a harmadik injekció után szabadul, megvakarom a homlokát (sebszerű kis rohadások is vannak ám rajta), ő meg recsegős dorombban tör ki, és félig borulva nekitörleszkedik az ujjamnak. Csontvázcica 4-5 hetes, eddigi létezésében inkább csak haldoklott, de nagyon élni akar. Hát, rajtunk ne múljon.

A nyilvántartásba Etus néven került be, és a világért sem áruljuk el senkinek, hogy ez az Etióp becézett formája.

Egy kis macska nagy csodája - második nap már megpróbál kimászni hozzám. Az izmai előbb elfogytak, mint ahogy kialakultak volna, de feláll, sírontúli hangon óbégat, hisztizik, és - amennyiben a személyi rabszolgája jól viselkedik - még dorombolni is hajlandó. És küzd rendíthetetlenül.



Etus személyében nem csak egy félholt macskát, hanem egy komplett tetűkolóniát is sikerült adoptálni. Utóbbiak likvidálásra kerültek, én meg már rosszul voltam a kezemből áradó fertőtlenítő-szagtól. Ekkoriban durrantak be a bőrbajaim (talán Etusnak is köszönhetően), és elég sokat kellett Pestre rohangálnom. Nagy köszönet Vilinek, aki a távollétemben tartotta a frontot, és akire Etus etetését is rásózhattam. Ebből aztán adódtak olyan vicces helyzetek, hogy Budapest kellős közepén érdeklődve figyelő nézőközönség előtt telefonos távolsági oktatást tarthattam kecskefejésből, és miközben az egyik kezemmel a mobilt a fülemhez szorítva magyaráztam, a másik kezemmel kecskefejés-imitáló mozdulatokkal nyomkodtam egy fantomtőgyet, hogy érzékletesebb legyen a leírás, ill. pontosan lássam és diktálhassam, mit is szoktam csinálni.

Etus az idő múlásával egyre macskaszerűbb lett (már önmagához képest), és amint az látszik, nem túl visszafogott, ha ki akart jönni (a videó sajnos nem adja vissza azt a dorombot, ami az ajtó kinyílásával kirobbant belőle.) Idővel megpróbálkoztunk a lefetyelős tejbevitellel is, az eredmény első nekifutásra annyi volt, hogy fel kellett mosnom a nappalit.



Etus végül nem csak hogy megmaradt, de az egyik legmarkánsabb személyiségű macskánkká cseperedett. Volt egy időszak, mikor csak védőruházatban lehetett a közelébe menni, mert akár poénból, akár komolyan, de vérremenően támadott. Rúgott, harapott, karmolt, ha nem vettünk róla tudomást, folytatta, ha próbáltuk lecsillapítani, folytatta, ha nyakonvágtuk, folytatta.

Mára már szerencsére lecsillapodott, odaadóan dorombol, bújik, ha nem foglalkozom vele, felmászik a lábamon (farmerben még hagyján, de rövidnadrágban vinnyogtató élmény), de legesleginkább Vilibe van belezúgva, ami nekem nagy könnyebbség, Vili meg folyamatosan úgy néz ki, mintha sündisznókkal verekedne.



Ha valaki nem szeret unatkozni, és hosszú távra szeretne egy saját, háznál tartott természeti csapást, annak megsúgom, hogy Etus gazdit keres.

A tradiciók alapján most az a kérdés következne, hogy etettek már kismacskát?, én viszont inkább azt kérdezném, hogy nem szeretnék örökbefogadni Etust?