Nem túl nagy öröm, ha valaki nagyobb bajban van, mint mi, de ilyenkor illik megbecsülni a jó dolgunkat, és lehetőségeinkhez mérten segíteni.

Így történt ez tavaly szeptemberben is, mikor gyorssegélyként vittünk némi kutyakaját egy környékbeli barátunknak, aki igyekszik az állattartási kultúrával hadilábon álló községében fejlesztgetni az állapotokat. Eredetileg úgy terveztük, hogy csak viszünk, és nem hozunk, dehát tévedni emberi dolog, nekem meg kiváltképp rossz szokásom.

Egész sokáig tartottam magam, pedig már a kipakolás elején kiszúrtam a szőnyegen keservesen nyivákoló fekete macskakölyköt. Már készültünk elköszönni, mikor nagy sóhajjal megkérdeztem, mi van az aprólékkal, már a hangja se tetszik.
Kidobták, és nincs jól. És tényleg: kopogósra száradt, csont és bőr, csökött kis félholt vakarcs, már bőven mászkálnia kéne, de jártányi ereje sincs. Barátnőmnek volt épp elég baja, kértem egy dobozt, bűnbánóan pislogtam kettőt párom felé, és elhoztuk a csöppséget. Itthon fecskendőből belediktáltam egy kis kecsketejet, hálája jeléül erőtlen dorombként vacogva recsegett egy kicsit. Pocsékul nézett ki, én pedig beletörődtem: nem éri meg a reggelt, vagy ha el is jutunk vele az állatorvosi rendelőig, az altatáson kívül nem lesz más megoldás. Mind a sírása, mind a testtartása halálközeli volt, és nem elég a kiszáradás, a csontokra tapadó bőr, de ráadásnak volt hasmenés és hideg test. Betettem alá egy melegítőpárnát, és előre féltem a reggeltől, hogy egy haldokló vagy halott kölyköt találok-e majd.

>> a poszt folytatódik