2009. november 4-én, szerdán új lakónk érkezett egy 4 hónapos, súlyos tüdőgyulladásos welsh pónicsikó személyében.
2009. november 4-én, szerdán új lakónk érkezett egy 4 hónapos, súlyos tüdőgyulladásos welsh pónicsikó személyében.
Ozzy, a gidrán kanca sok szempontból különleges ló volt. 2006-ban került hozzám a még meg sem alakult lómenhelyre, a 4 törzstag után ő volt az ötödik. Az első igazi mentvény, az ő érkezését neveztük ki zakutanyasi születésnapnak. Huszonkét évesen, patairha-gyulladással, kehesen, lovardai eszközként lezsarolva jött - hiába volt öreg és beteg, túl jó természete és adottságai voltak ahhoz, hogy a régi helyén békén hagyják. Egy barátnőm, Heni karolta fel, akinek Ozzy sosem volt a tulajdona, "csak" szerette, és nem nézte el tétlenül, hogy a szerencsétlen, rozzant vénséget tovább gyötörjék. Ozzy idekerülése után derült ki, hogy ki is ő valójában: az 1992-es országos kettesfogathajtó-bajnokság bajnok lova, 99 Gidran VI-3 Obeliszk. A nyerges lesz az, fénykorában.
"Mindenkinek, aki filmet készít, főznie is kellene. A főzés előadó művészet, egy étel az őselődje az emberi szobornak. A főzés a kultúra eredete, és minden művészet anyja. Az étel pontosan úgy, ahogy a művészet, a kommunikáció egy fajtája. Az elkészített étel médium, amellyel kifejezzük a gondolatainkat és érzéseinket."
Peter Kubelka
Soha, soha nem főztem magamra különösebb műgonddal. Nem értettem, egyedül miért vagyok végtelenül igénytelen, zabálok kiflit papírból a laptop előtt, iszom a sört bögréből, mert koszos a pohár, pogácsát utcán, hamburgert kocsiban. Ha van kire, minden megváltozik, órákig hámozom a pisztáciát, kelesztem a pogácsát, válogatom a pultban a húst, eltolok fél napot a műveletre, és élvezem.
Mert közönség nélkül nincs előadás.
Az idézetet Feldmár András blogján találtam, Főzni emlékezetből címmel. Nem linkelhető közvetlenül, majd gurítsanak lefelé, meglesz. Jó írás, de nem közvetlenül az etetésről szól.
Az etetés hódítás. Csábítás. Nevezhetjük így az éttermi vendég kiszolgálását is. Jó éttermekre, olyanokra gondolok, ahol hörögve nézünk egymásra, körbekóstolva hümmögünk, és önkéntelenül a szexről kezdünk beszélni. Elcsábítom, kielégítem, visszajön, ez a tökéletes vendéglátás.
Az etetés szex. Az egyenes és elmoshatatlan tényen felül, hogy a másik testébe kerül kezünk munkája, a két művelet között végtelenek a párhuzamos vonások. Már a bevásárlás, vagy ki ne gondolt volna úgy az új, még ismeretlen szeretőre, vajon mit szerethet? A hasát szereti, vagy inkább a hátát? A marha, vagy a sertéshúst? Az erőset, vagy a gyengédet? Vagy egyiket elő,- másikat főételnek?
De, ezen mindenki gondolkodik eleget.
Etetni azért is jó, mert akkor végig lehet nézni, hogyan eszik a másik. De szerencsére Julcsinak Jóska, Marcsinak Feri az eszményi, és szó sincs csereszabatosságról, ezért eszem ágában sincs itt isteníteni a jóból sokat, kézzel, hörögve, és lelkesen zabáló férfiakat.
Miért is fontos, hogyan eszik a másik? Eszel, ahogy baszol. via Bíró Lajos, nem mi mondtuk, de mélységesen egyet értünk vele. És ez érvényes mindenre, úgy jövök ki a motorral a garázsból, úgy írom az emailt megszólítás és aláírás nélkül, úgy megyek az utcán, és úgy dolgozom. Akinek jó a szeme, kitalálja, mit, hogyan eszik szívesen a másik, és akkor telibe lehet etetni. De ahhoz oda kell figyelni, és a másik oldalnak őszintén. természetétől idegen neveltetést megtagadva kell mozogni, akkor nem lesz kudarc az etetésből. Azt is Lajos mondta, egy nőt bizony nem mindegy, hova viszünk vacsorázni. Nem mindegy, mivel etetjük meg, és ez fordítva is ugyanilyen fontos. Hosszú távon még fontosabb.
Nőknek könnyebb, mert enni 2011-ben is férfiasnak minősül, így kákabélű, vonakodó, diétázó férfival nehezebb összefutni, mint ugyanezzel a női kategóriával. Ahogy a férfiaknak ritkábban fáj a feje. Ha pedig jóízűen eszik, könnyű lesz etetni, legfeljebb mohó, de az azért nem akkora gond.
Gyereket még nem etettem, de azt ennél is sokkal zsigeribbnek és intimebbnek képzelem.
Miért etetnek? ÉS JÓÓÓ?
Nem túl nagy öröm, ha valaki nagyobb bajban van, mint mi, de ilyenkor illik megbecsülni a jó dolgunkat, és lehetőségeinkhez mérten segíteni.
Így történt ez tavaly szeptemberben is, mikor gyorssegélyként vittünk némi kutyakaját egy környékbeli barátunknak, aki igyekszik az állattartási kultúrával hadilábon álló községében fejlesztgetni az állapotokat. Eredetileg úgy terveztük, hogy csak viszünk, és nem hozunk, dehát tévedni emberi dolog, nekem meg kiváltképp rossz szokásom.
Egész sokáig tartottam magam, pedig már a kipakolás elején kiszúrtam a szőnyegen keservesen nyivákoló fekete macskakölyköt. Már készültünk elköszönni, mikor nagy sóhajjal megkérdeztem, mi van az aprólékkal, már a hangja se tetszik.
Kidobták, és nincs jól. És tényleg: kopogósra száradt, csont és bőr, csökött kis félholt vakarcs, már bőven mászkálnia kéne, de jártányi ereje sincs. Barátnőmnek volt épp elég baja, kértem egy dobozt, bűnbánóan pislogtam kettőt párom felé, és elhoztuk a csöppséget. Itthon fecskendőből belediktáltam egy kis kecsketejet, hálája jeléül erőtlen dorombként vacogva recsegett egy kicsit. Pocsékul nézett ki, én pedig beletörődtem: nem éri meg a reggelt, vagy ha el is jutunk vele az állatorvosi rendelőig, az altatáson kívül nem lesz más megoldás. Mind a sírása, mind a testtartása halálközeli volt, és nem elég a kiszáradás, a csontokra tapadó bőr, de ráadásnak volt hasmenés és hideg test. Betettem alá egy melegítőpárnát, és előre féltem a reggeltől, hogy egy haldokló vagy halott kölyköt találok-e majd.
Mozgalmasan indult a hideg márciusi reggel. Vili barátom telefonhívására ébredtem, igyekezzek kifelé, mert baj van: az új ló elszabadult a karámjából. Máris megyek! - válaszoltam készségesen és félálomban, magamra kaptam valamit plusz gumicsizmát, és nyargalás kifelé.
Utolsó kommentek