malackaraj

A szép tonhal sajnos teljesen tájidegen nálunk, de szerencsére elég jól bírja a szállítást. Egy, ha mégoly kicsi, de egész egyed érkezésétől annak ellenére megvadultunk, hogy láttunk már elég tonhalat. Lajos kezében kimondottan jól állnak a nagy húsok.

Az osztriga és a fekete kagyló csak a haláluk utáni percekben finomak, de ki mondta, hogy nem lehet őket élve szállítani?

Megszokásból mindig elalapleveztem a nyakát, hátát szárnyait, pedig csillagos ötös pörkölt készül belőlük. Már több éve annak, hogy mindenféle gondosan elkészített alaplevek csúsznak a lefolyóba, egyszerű túltermelést folytattam a konyhában. Ennek mától vége.

A magyar gyomron az erjesztett hering sem tudott eléggé kifogni, egy öklendezés és két mosoly, a végeredmény kettő-egy, ide.

A füst a halnak áll a legjobban, húst farag belőle. Nem vagyok egy jingjangmaca, de ugye milyen érdekes, hogy a füstölt halban mind a négy elem találkozik? Igazi női magazinos kaja lenne, ha nem hagyna szagot a kézen, szájban. De ha egyszer szagot hagy.

Tintahalkarika? Az. Ugye nem vetted? Dehogy vettem, aglio-oliora és lángosra alig futja, a Claudia hozta. Mi lesz vele? Nem tudom. Jó, addig is tessék, ez pont jó az ujjadra, hozzám jössz?

Végre akadt egy tökös legény, aki elhozta. Már csak ki kell nyitni, túlélni a gáztámadást és méltó módon elfogyasztani.

Ha csak tíz deka húst vehetnék, a parasztsonkát kérném. Ha jól beosztom, pár szelet is sokáig zsírozza, füstöli a zöldségeket, tésztákat, krémleveseket.

Itt a szezon, ilyenkor mindig újra felfedezem magamnak a véres hurkát.

A debreceni lehetne a legmenőbb kolbászunk. De megint csak a trükközés.

Ma nincs sztori, nincs kerettörténet, ma odavágom a Tisztelt Olvasó elé A Terméket a maga nyers valóságában. Kezdjenek vele valamit, én nem tudok.

Segélycsomagot kaptam Nyugatról. A parmezán, gorgonzola és az aktuális Vogue mellett volt egy kolbászkrém is.

Csak liba, csak liba ne legyen, mert nem fogják megenni, köszi. A libamáj kizárása eszembe se jutott, mi köze annak a libahúshoz? Azt se ették meg, mert zsíros.

Márton napok

A libának és a kacsának is a zsírja az erőssége. Zsírból van a hízlalt máj és a töpörtyű is.

A rozéról nem a bor jut eszembe, hanem a kacsamell. A jól elkészített kacsamell. Eheti vágódeszkára folyó húsnedvünk következik.

Ma reggel a gép elé ülve megcsapott az előző este otthagyott söröspohárba száradt hab keserű szaga, és megőrültem. Felöltöztem, vettem egy sapkát az elfeküdt pumukli állapotok eltakarására, mert letusolni, hajat mosni nem volt időm. Disznósajtot akartam. Magában. Mit magában, sörrel.

Terem egy jó gyümölcs a kertünkben, de nem becsüljük meg eléggé, pedig ősszel ez az egyik legjobban kihasználható alapanyagunk.

A szardíniát ismertük meg elsőként a tengeri halak közül, de csak felnőttként láttam meg először a fejét. Talán az se az volt, hanem egy spotni. Vagy szardella.

Nem szeretek vágott virágot kapni, és vásárolni sem szeretek. A plázákban ideges leszek a sok idiótától, ha mégsem, akkor végtelenül csórónak érzem magam, mert csakis és kizárólag az ötvenhatezres ruha tetszik. Ha találok olcsóbbat, akkor a vágásérett zsírdisznó vagyok, lassan mindenhol lehet rajtam puncit hajtogatni jelenet következik, mert nincs a méretemben. Piacozni, kertészetekben kóborolni citromsárga murvafürt után, pincében bort venni és hallgatni a gazda történeteit, apró könyvesboltokban időzni egy olyan eladóval, akinek nem kell lebetűzni Nick Hornby nevét, azt szeretem, de az nem vásárlás, hanem kikapcsolódás.

Oda tetszik adni a fejét? Tessék. A pénztárnál már kicsit kényszeredetten mosolyogtam a méteres szurony végén lógó halfejjel. Szerencsétlen extracomunitaria*, biztos nincs pénze rendes ételre. Mire felmásztam a dombra, sejtettem, hülyeség volt.

- Mi ez?
- Kóstolja meg, ízleni fog.
- Nem eszem húst.
- Ez nem hús.
- Hm érdekes, mi ez?
- Borjúmirigy.
- Azt hiszem, én most elmegyek hányni.

Rendezhetnénk egy mi az undorítóbb vetélkedőt. Versenyezhetne például a pirított sertésagy. Zsír, bár én az agyvelőt lelkesen megeszem, jut eszembe rég volt.

Mortadella van? Nincs. Nokedliszaggatótok van, de mortadella nincs, milyen olaszok vagytok ti? Bolognaiak vagyunk. Akkor pláne.
A szalonnakockás töltelékáru pofátlanul jó, a magyar Vadászt is feljavíthatná végre valaki, addig marad a mortadella, és néhány kolbász, szalámi.

Sok a szöveg a mangalicáról és az alacsony koleszterintartalmú zsírjáról. De van-e bármi látványos előnye az ízlelőbimbók szemszögéből? Takács Lajos oldotta meg a problémát, kirakott a vágódeszkára egy mangalicakarajt, vékony szeleteket vágott belőle, egyetek és kiviharzott.

Fotó: Pig/Lukács Dávid