malackaraj

Így tanított főzni a Szomszédok. Egy ilyen joghurtos, száraz bazsalikomos konzervfőzelékért, pláne virslivel, minket orrbavágna a pasink/csajunk, de legalább egy picit többet értünk anyu margarinmániájából. 

- Bekészítette már a Stille Nacht-ot Béla? Nehogy megint vacsora előtt kelljen keresni! Erre a hangra dr. Telkessy Béla nyugalmazott könyvvizsgálónak kissé megrándult a bal szeme alatt, és a régi nagy bumfordi ruszki konyhakés, amivel a fa törzsét faragta, majdnem a bal kezébe szaladt.

Füles összébb húzta magán a kabátot, és megpróbált nem gondolni a hidegre. Volt ugyan kevés fájuk, de azt estére tartogatták, amikor már mind a hárman otthon vannak. Az otthon ebben az esetben azt a városszéli elhagyott vasúti őrházat jelentette, amit már nem használtak, de még nem bontottak le. Már a síneket is felszedték rég, de a ház ott maradt.

Szilvinek

Ezzel a kattintásra nyomtatható méretű, poczok-idézetes gobelinnel kívánunk kellemes ünnepeket minden drága olvasónknak!

Méz van? Vodka van? A vodka miben van? Üvegben? Mézlikőr masnival!

Amikor a gyógyszerek már nem segítenek, jön a népi bölcselet, a csípős paprika, a fokhagyma, és jótékony zsír elegye, egy brutál csontleves képében. Utána pálinka. Ettől még senki sem gyógyult meg, csak az antibiotikumtól, de pillanatnyi felszabadulást, boldogsághormonokat és megnyugvást remélhetnek tőle bőséggel.

Update Schoberték hatékonyabban pusztítják a zsírt, mint a Malackaraj és Bíró Lajos együtt.

Még egy mikulás, és elhányom magam - mondja Woody Allen az Annie Hallban, a los angeles-i karácsonyozós jelenetben. Ezt idézzük minden évben, mikor a levegő megtelik karácsonyi képzavarral, a századik kirakatban is mikulássipkás nyulak csengettyűznek, Télapó áll a jászolnál és jutányos a fahéjillatú csillámos gyertya, és alapvetően minden olyan karácsonyi hangulatú. Ettõl a szótól aztán bepánikolok, összerezzenek kedves magyar tanárom messzirõl visszhangzó ordítására, visszaszívom, kitörlöm, átfogalmazom.

Hagyjon engem békén ezzel a szóval, Boriska. Ilyet, hogy hangulat, magyar órán nem mondunk. Mit jelent, az hogy hangulat, mit akar ezzel mondani? Milyen az, aminek hangulata van? Mi az? Mondtunk ezzel valamit a versrõl? Ugye? Tessék csak tovább elmélkedni, és akkor megszólalni, ha valami gondolata is van. A mindent betöltő karácsonyi hangulat, akarom mondani zűrzavar a gasztronómiára is kiterjed: karácsonyi ízû minden, ha van benne egy kis szegfűszeg, fahéj, vagy gyömbér. Ha csillog, fenyőfa vagy csillagalakú, piros vagy zöld, esetleg akkor, ha kerül bele mák, dió vagy bármilyen citrusféle.

Azt pedig, hogy őket miként köti össze egyetlen ünnep, már nincs, aki tudja. Ezzel valójában semmi baj, hiszen a karácsony lényege a káosz, no meg, hogy együnk, együtt, sokat, jót.

A citrom pedig jó, és a fenti gondolatmenet végén, hangulat és szimbólumok ide vagy oda, lehet remek karácsonyi ajándék a sóban eltett citrom, karácsonyi étel pedig az azzal főtt marharagu.

A recept ráadásul marokkói, szóval tényleg ott vagyunk, ahol a part szakad.

Miért? Miért? -kérdeztem magamtól, amikor a reggeli kávéhoz keresett tejért kinyitva a hűtőszekrényt egy szemeteszsákba csavart, félig lebontott báránydög esett a lábamra. Mit keres ez itt, kutattam az előző esti vállalati parti végefelé kipattant kiváló ötlet pontos tartalmát. Miért én hoztam haza az összes maradék húst és ami a csontvázon maradt, plusz csontváz? Miért?

Szüleimnek voltak nyulai. A szőrükből kucsma lett meg bunda, a húsukat megettük. Az még nem az a korszak volt, amikor azért tartottuk őket, mert jajj, de cuki, nyunyunyu, nézd, hogy majszol. A francokat, apám gond nélkül levágta a kedvencünket is, és mi sem tiltakoztunk sokáig - gyerekfejjel is tisztában voltunk azzal, hogy a kisállat nem barát, hanem táplálék.

Annyi poszt szólt már mostanában az erősekről és azoknak imádatáról, hogy úgy döntöttem, hogy beizzítom az új robotgépet, ami darál is(!) és házi erőspistákat fogok gyártani ajándékba, mert olcsó, mert szép és mert kell. Aztán jött a tűz és a nyígás.

Csináljál egy májat! Annácska, bárány, itt van. Sertést adj, mert a bárányt nem fogja érteni. Nincs sertés. Au.

Évek óta hallgatom, képzeld, sikerült macaront sütnöm. Képzeld, megy a macaron. Képzeld itt és itt kapni macaront. Jó, aztán szalagos fánk édes lányaim, az megy? Hm?

Kelemen Annát és Péter Annát bepróbálja az amifocis séf. A sokat látott lányok besírnak a tormán.

Aki nagyon akar röhögni, olvassa el a tegnapit is!!!

Az úgy kezdődött, hogy Árpi haverom megint beújított egy új pipit magának (cicamicát, ahogy ő hívja), és ebből az alkalomból egy spontán összeröffenést hirdetett viszonylagosan önköltségi alapon, mert hát az Árpi az nem egy Rotschild báróval keresztezett Teréz anya, azaz nem ellensége a saját pénztárcájának. A piát állom, de kaját hozzatok. Az se baj, ha főztök valamit. Tulajdonképpen ez is nagy szó volt. Duplán ledaráltattam egy kiló hátszint, finom krémesre, zsírpapírba vele aztán elindultam.

A nyelv pont befért a dögnehéz Kryptonite mellé a fehér béléssel kivarrt fekete táskába. Az anyag régen morcsos volt az eleinte lelkesen nejlonzacskóba csapott, de később feszt kitekergő lánctól, most véres is lesz. Ez egy ilyen műfaj, a kosz kötelező, a vér csak esélyes, előbbit meg lehet szokni, a másodiknál úgyis mindegy.

Vannak ezek az elbaszott reggelek a kijózanító szürkeségükkel és az ordító csöndjükkel. Fáradtan ébredünk, szemünkben homok, gyomrunk helyén pöcegödör, mintha hetek óta kórházi koszton élnénk, isszuk rá a másnapos, hideg kávét, belerúgunk a küszöbbe, az éles fájdalom tompa agyba hatol és elhal, jó ez így, legalább tudjuk, hol kezdődünk mi és hol ér véget a nyirkos semmi. Tik-tak, tik-tak, ha fel tudunk állni, tényleg kivágjuk azt a kurva órát. Még egy cigi, száll a kékes füst, aztán elered az eső a nappaliban, nem csodálkoztunk rajta, tik-tak, tik-tak, ha fel tudunk állni, tényleg kivágjuk azt a kurva órát. Ha fel tudunk állni. Meg se moccanunk. Most még nem. Majd, talán holnap. Most itt döglünk meg.

Egész gyerekkoromban cukrosan kellett ennem, hogy végre felnőttként odacsaphassak a saját asztalomra, és kimondhassam, a kapros-túrós lepény nekem sós, és extrán kapros. Túrós-kapros lepény következik, sósan.

Az ecetes krumplisalátát nem kell bemutatnunk, bár, a klasszikus uborkasalátának is nagy sikere volt, de ez itt most nem a mozifilm, hanem a rendezői változat.

Bangó Margit megmutatja, keményebb ő holmi mustároknál. Félelem és kanalazás a vendéglőben.

 Tetszik a blúzom? És a hajam? He?

- Nem hoztatok valami töményet?

- Bazdmeg, hoztam 9 liter vodkát!!!

Meg is lett az eredménye, a lényeg, soha, soha ne engedjék barátaikat a gép elé ülni, ha éppen be vannak jelentkezve Facebookra (levelezőprogramokba, egyéb közösségi médiákra). Híresen vicces filmkritikusokat se. Őket a legkevésbé.

Kezdődik egy éjszakai, enyhe, rossz megérzéssel. Valami nem jó. Reggelre konkretizálódik. A hideg verítékkel borított, remegő, mosdó fölé hajló fejben kérdések körvonalazódnak: vajon a gyömbéres csokitorta, a kéksajt vagy a tegnapi marha jön vissza?

Hogy mi köze van egy olasz benzinmotor torzójának, egy francia középkori tartósított zsír-hús lekvárnak, és egy hagyományos magyar zsebkésnek egymáshoz? Az égvilágon semmi közük sincs egymáshoz. A háromból legalább kettő tetszőleges kombinációja sem volt még egy időben egy helyen egyszerre. Most először történt ilyen összefonódás. Mítoszt irtunk, avagy a legflancosabb izéket is ismerték nagyanyáink.

Az úgy kezdődött, hogy szerettünk volna wasabit (magyarul: vaszabit, de ezt most hagyjuk) kóstolni. Első ránézésre is mondta az internet, hogy nem lesz könnyű, de hogy a mai világban e feladat nehézségét tekintve összemérhető a Coca-Cola receptjének megszerzésével, azt nem gondoltuk volna. Következzék tehát az ötlet és a megvalósítás között eltelt hetek képes krónikája, a végén pedig JÁTÉK.

Novice szinten itthon kezdtük a keresést, pár telefon és e-mail után a helyzet kezdett érdekessé válni:

"Miguel" az itt Miguel Rocha Vieira, a Costes executive séfje. Na most, ha az ország egyik legjobb és legmenőbb étterme azt mondja, hogy nem (de ha szerzünk, akkor szívesen beszállna), akkor arra mondjuk mi, hogy

Középhaladóként elindultunk előbb Nyugatra:

Aztán nagyon hamar kiderült, hogy a híres Naschmarkt ezúttal nem fog tudni segíteni. Szerencsére ugyanakkor befutott a Nobu tippje:

Utazás előtt azért írtunk a Sawa Wasabinak, hogy tényleg van-e rizómájuk, mert a webshopban csak a hagyományos cápabőr reszelőt találtuk meg. A válasz egyszerre volt kétségbeejtő és szórakoztató, ekkor már tudtuk, hogy ebből poszt lesz:

Mégis a Greenpeace-nek lesz igaza az atomerőművekkel kapcsolatban, gondoltuk, ha egész Európa wasabiellátását képes leállítani egy japán katasztrófa. Eitschberger úr kommunikatívnak tűnt, ezért további útmutatást kértünk tőle. Nem kellett csalódnunk, még Eitschberger úr barátkozni is kezdett, ami a kimért németeknek kifejezetten jól áll:

Elmondtuk, hogy csak kóstolni szeretnénk, de nem hittük volna, hogy ilyen falakba ütközünk. Eitschberger úr a sorstársaknak kijáró együttérzéséről biztosított, egyben áttért keresztnévre:

(Herr Eitschberger! Matthias! Wir haben es geschafft!!!!)

De a neheze még hátra volt. A Daio Wasabi Farm valóban első osztályú beszerzőhely lehet, mindenesetre velük sem kerültünk sokkal közelebb a megoldáshoz:

Csodálatos, ezek szerint bármikor szívesen látnak a Nagano prefektúrához tartozó Azuminóban, gyakorlatilag Honshu szívében. Sajnos, mivel receiving money is not easy nálunk sem, letargikusan nézegettük az utazási irodák Japánba szóló ajánlatait és kezdtünk lemondani arról, hogy valaha is friss wasabihoz jussunk. Még az az eretnek gondolat is megfordult a fejünkben, hogy utángyártott amerikai rizómát rendelünk Dél-Karolinából.

Lázasan kerestünk Japánba utazó, vagy onnan épp hazatérő ismerősöket. Váratlan fordulattal a gójáték kiváló magyar versenyzői siettek segítségünkre, rögtön egy Európa-bajnok, Pocsai Rita személyében:

Innentől bagatell logisztikai feladat volt már csak, hogy Japánon belül valahogyan eljuttassuk Ritához a wasabit. Nem kérdés, hogy gond nélkül megoldottuk volna ezt a tényleg triviális feladványt, ha Culinarisék, áldassék a nevük, nem jelentkeznek be azzal, hogy márpedig ők Franciaországon keresztül szereznek nekünk japán wasabit. De nem lesz olcsó. Most már semmi nem érdekel, mondtuk. (Ahogy mindenki más, én is gyerekkorom óta szerettem volna kimondani: A PÉNZ NEM SZÁMÍT, a Culinárisnak könyörögve megtehettem - Anna) És a tervezett forgatás előtt másfél nappal ezek a derék kereskedők valóban leszállították a burzsuj tormát (a találó kifejezésért köszönet bungee kommentelőnek).

És most a játék, amiben nem wasabit lehet nyerni, mert az nincs, hanem vérünk és verítékünk másik eredményét, közösen készített fél-fél liter málna és feketeszeder likőrt. Igazi gyümölcsből, vodkával, szuperfinom és mi csináltuk!

A nyereményjáték és a csípős sorozat támogatója a Nasivin, köszönjük.

A kérdés: Mi a pláne a wasabiban?

A többi játék nyertese legyen szíves jelentkezni (gyorossyerno és اللاذقية, vagy válaszolni a levelünkre, (malackaraj@gmail.com is jó lesz)

Cserna-Szabó András nagy kedvencünk, ez a poszt neki szól, az ő nevét szeretnénk még halhatatlanabbá tenni. Egy pacal segítségével.