malackaraj

A mandarinhámozás egyik legfontosabb célja, hogy sikerüljön egy darabban leszedni az egész héjat, Aki ezt nem tudja megcsinálni, az béna, aki meg tudja, az király. És vannak, akik lovacskát, elefántot, csigát tudnak hámozni. Na, ők a japánok.

Teszi föl a kérdést a Yahoo, egy angliai eset kapcsán, pedig a válasz pofonegyszerű.

Mi volt John Lennon utolsó kajája, mielőtt lelőtték? És elvisé? És Julia Childé? A legnagyobb király amúgy a Titanic kapitánya, Edward Smith volt. Inforgrafika.

Némi kis adjusztálnivaló akad rajta, de ez abszolút egy olxyan iránya a dekadens és öncélú gasztronómiának, amivel maradéktalanul azonosulni tudunk.

Nyilván mindenhol elkezdődött a karácsonyi őrület, nincs mit csodálkozni azon sem, hogy minden idők egyik legértelmetlenebb édessége, a candy cane, minden idők legtúlértékeltebb csípősz szószával ízestíve került piacra.

A kakasos Sriracha szósz igazából tényleg csak pár fokkal jobb az erős pistánál, éppen ezért teljesen érthetetlen az a kultusz, ami az évek során kiépült köré. Viszont az biztos, hogy ezzel a kultusszal iszonyatosan jól gazdálkodnak, csinálnak nyalókát, csokit, szájfényt (szép magyar kifejezéssel szőlőzsírt), meg rágót, gumicukrot, szóval gyakorlatilag mindent, ami ehető. A klasszikus karácsonyi candy cane a következő a sorban, ami nyilván hülyeség úgy, ahogy van, hiszen miért akarna bárki ilyet enni, de ha valaki a karácsonyfa alá tenne valami nagyon trendi dolgot, szerezzen be valahol egy dobozzal.

Vagy valami. Mondjuk ebből is ki lehet rakni ugyanazokat a szavakat, csak vigyázni kell, hogy visszafele legyen!

Október a nemzetközi pizzahónap, és úgy illik, hogy ilyenkor legalább egy étzterem előrukkoljon valami teljesen agyament pizzával. Például egy pizzakoktéllal.

Hogyan néznének ki a McDonald's ételei, ha komoly séfek készítenék őket úgy, ahogyan csak Michelin csillagos éttermekben készítenek ételeket?

Ez persze csak azoknak jó hír, akik utálnak nyársat faragni, azoknak viszont nagyon. Egy pofonegyszerű, mindössze hét dolláros eszköz segítségével minden faág egy másodperc alatt atombiztos nyárssá alakítható, ráadásul olyanná, amin 1. nemcsak a szalonna, de bármi más nyugodtan megsüthető, és 2. a villás kialakításnak köszönhetően  semmi nem fog rajta idegesítően forogni.

A sok butasággal szemben, amit az ember az interneteken talál, ez tényleg praktikus lehet, mert egy zsebben elfér, és a kialakításának köszönhetően bármilyen vastagságú ágra ráfeszül. 

Így néz ki összecsomagolva:

Így meg használatban:

Tök jó, nem?

A cuccot az uncrate-en találtuk.

El nem tudjuk képzelni, milyen szintű káromkodások hagyhatták el a száját, miközben a tűző napon biciklizett, úszott, futott, de tulajdonképpen mindegy is: Gordon Ramsay Hawaii-n teljesítette az Iron mant.

Kicsivel több, mint tizennégy órás idővel sikerült teljesítenie az embert próbáló távot (3,86 km úszás, 180 km bicikli, és egy maraton), ami kicsit elmarad a korosztályában átlagosnak számító 12:44-es időtől, de az ironman tényleg az a sport, aminél teljesen mindegy, mennyi idő alatt teljesíti az ember. Ha nem vagyunk, profik, és végigcsináljuk, nyugodtan kitehetjük az ablakba.

Ramsay egyébként negyvenhét évesen igen jó formában van, egyáltalán nem hagyja, hogy a séfekre általában jellemző elhízás őt is maga alá gyűrje - mondjuk ebben valószínűleg az is közre játszik, hogy a különböző amerikai tévéműsorok szerződéseiben komoly szankciókat helyezhetett kilátásba a tévétársaság, ha képenyőképtelenre hízza magát.

Ramsay mindentől függetlenül egyébként szereti a komoly megmérettetéseket: lefutotta már a londoni maratont, és rendszeres triatlonistának számít. 

Az Ironmanre elég régóta készül (viszonyleg nehéz úgy teljesíteni, hogy az ember nem készül rá elég régóta), és most, hogy megcsinálta, egy IM tetkót is fölvarrat a bokája fölé.

34 éves, 4 hónapos és 16 napos koromban vesztettem el homárszüzességem a londoni Sohóban. Az eset a Burger and Lobster nevű helyen történt.

Ezt a homárt 2010-ben Anna mind megette

A Burger and Lobster őszinte vendéglő, amennyiben a vendég fogyaszthat benne burgert valamint homárt - utóbbit egészben vagy szendvicsben. A három tétel mindegyike egységesen 20 brit fontba kerül, így lesz az amúgy kiváló hamburger röhejesen túlárazott, ám a homár páratlanul gazdaságos.

Két nappal az esemény előtt értesültem róla, hogy kanadai vendéglátóm homáros helyre készül meghívni. Pillanatnyi zavaromban az is megfordult a fejemben, hogy esetleg burgert, netán homárszendvicset fogyasszak. Aztán győzött a kíváncsiság, és inkább elkezdtem készülni az estére.

Szerencsére napjainkban a világháló segít a magamfajta tapasztalatlan amatőröknek, hogy megbirkózzanak a homárevés nehézségeivel. Ha húsz évvel korábban, fiatalkorúként kerülök szembe életem első homárjával, talán remegő kézzel nyúlok az ollókhoz, és egészen biztosan nincs megalapozott álláspontom a tomalley fogyasztásának veszélyfaktorairól.

Ma már válogathatunk a jobbnál jobb szemléltető videók közül. Ebben a videóban például Jasper White oktatja a homárban járatlanokat.

Jasper White-ról rövid kutatómunka után megállapítottam, hogy az új-angliai gasztronómia jeles képviselőjeként tartják számon, így homárügyben kompetensnek tekinthető. A videó kétszeri megtekintése után már biztos voltam benne, hogy ha el is ügyetlenkedem az első alkalmat, szégyenben semmiképp nem maradok.

Amikor eljött az este, bevallottam a partneremnek, hogy én ilyet még nem csináltam. Vancouveri szemmel nézve megmosolyogtató, hogy ennyi idős korában az ember még nem evett homárt. Oké, viszont te meg nem ettél még velőt, meg pacalt meg ökörszívet, úgyhogy gyorsan túl is léphetünk ezen.

Nem tudom, hogy a konyhának vagy az alapanyagnak köszönhető, de az állat valóban úgy viselkedik, ahogy Jasper White szerint kell neki. Forgatom - forog, töröm - törik, szívom és ujjazom - kijön a rákhús. Ennyit a misztikumról.

Mert a legnagyobb tanulság az egészből az, hogy a homár az egy nagy rák. Nem csak rendszertanilag, mármint úgy nyilván, de hogy mint nagy rák, minden pontosan következik a kis rákból.

Ez amúgy nem eleve nyilvánvaló.

Például a kobe marhahús nem érthető meg, nem képzelhető el, az átlagos vagy akár a prime minőségű marhahús alapján. A szarvasgomba sem az egyéb ehető gombák alapján.

De a homár pontosan olyan, amilyennek az ember elképzeli a kisebb rákokból kiindulva. Csak annyival jobb, hogy egy darabban több anyag van.

És ki lehet szopogatni a lábát.

Az, hogy az én koromban, hogy kerültünk a SZIN-re az most mindegy. Illetve nem az, de aki nem rázta a fejét Rage-re a kilencvenes években az úgyse a barátom, és ők viszont simán elindulnak egy Subscribe-ra. Amiről végül lemaradtunk. Cserébe elcsíptük a világ legjobb fesztiválkajáját.

Ami a haltöpörtyű, ráadásul pontyból, nem mindenféle hülyeségből hamisítva.

Nem a legjobb haltöpörtyű volt amit életemben ettem (az a másnaposn, a Jobb, mint otthon kisvendéglőben kikért haltöpi volt) de a VBK-k és a legrosszabb sült krumplik, hagymakarikák és kolbászok világában csodálatos meglepetésként ért minket. 

A Jobb, mint otthonban viszont tényleg jó a haltöpörtyű, adhatnának hozzá sok lilahagymát, és igazán kispórolhatják belőle a húsosabb részeket, mert a töpiimádó társadalom úgyis a cuccos hasaljáért eszi, nem a húsért. 

Amikor először hallottunk róla, borzalmasnak találtuk az ötletet. Majd kipróbáltuk, és el kell ismernünk a divatos, gyümölcsösen savas eszpresszó és a tonik szuper frissítők együtt. 

Az Espresso Embassyt amúgy igyekszem elkerülni, mert kizárólag az újvonalas, kifejezetten savas és gyümölcsös karakterű -pillanatnyilag nagyon menő- kávét főzik, amit kifejezetten nem tudok meginni. Az olaszos, mélyen pörkölt kávékban keresem a szépséget, ezt egyszerűen nem szeretem.

A keserű tonikkal párosított savanykás jellegű kávé viszont figyelemre méltó ötletnek tűnt, ezért elmentünk kipróbálni. Igazuk lett, bár előítéletektől terhelve szerettük volna azt mondani fúj, de rossz, böee.

Nem, a páros elképesztően üdítő, friss és vagány. Viszont aki cukorral issza a kávéját, messze kerülje el, mert az ET (Espresso Tonik) bizony keserű és savanyú egyszerre, nyitottság és viszonylag fejlett ízlés kell hozzá. 

Már-már szerkesztőségi mániánk a tökéletes krémes titkának és lelőhelyeinek feltárása, ezért ha azt mondja egy kolléga, ő milyen jó krémest evett valahol, mi odamegyünk.

Meggyes krémest mondott, és talán Füreden. Vagy nem. Mindenesetre vasárnap, amikor hazaindulva, már Keszthelyen rákanyarodtunk az északi part menti útra nem válaszolt a pontos célt firtató sms-re így némi kutatás segítségével azt raktuk össze, hogy Füreden van egy hely, ahol büszkék a krémesükre.

Ami epres.

Nem baj. Tihanyban ettünk egy lángost, majd Füreden a Bergmann cukrászdában megnéztük a krémest. Ami ugye epres. 

Bár azóta se tudjuk Zsuzsi milyen krémest és cukit ajánlott a Balatonon, de a Bergmann epres krémese telitalálat. A tészta klasszikus mille feuille, vastag, roppanós, enyhén karamellizált, tökéletes. Az epres tejszín friss, savanykás, a vaníliás krém ugyan lehetne kicsit lágyabb, de a krémest így is imádtuk.

Ettünk egy karamellel bevont tetejű franciát is, amiért szintén érdemes megállni, de egyértelműen az epres a nyerő.

A Magyar Gasztronómiai Egyesület szervezésében halléfőzés volt szombaton a közelmúltban újranyitott érsekcsanádi Rév Csárdában. Kocsis Ferenc, a Rév Csárda Bezdánból áttelepült szakácsa és Felső Barnabás hallépápa készített 3-3 bográcsnyi halászlét az érdeklődő közönségnek. Felső Barnabástól igyekeztünk tanulni pár fogást.

Az alapvetés egyszerű, 3 bográcsba 13 kilogramm ponty + bográcsonként 20 dekányi csuka. A darabolt hagyma a bogrács aljára kerül, rá a besózott ponty szeletekben, rá a víz, ezt kell felforralni, majd következik a csuka, majd ha elfőtte a habját, rászórja a fűszerpaprikát és a darált sós paprikát. A csuka miatt kerül bele egy-egy fokhagyma is. 

"1 gerezd fokhagymát is teszek bele. Fokhagyma a madártejen kívül mindenbe kell. A halászlébe a csuka átható íze miatt szoktak tenni. Ha pedig nincs benne csuka, akkor azért kell fokhagyma, hogy aki nem tudja, az is azt higgye, hogy van benne csuka."

Az egész forrjon mint az állat, aztán a végén belsőség, pár csöves szárított paprika, egy paradicsom a legvégén, hozzá gyufatészta, heló. De nem ilyen egyszerű, és ennél sokkal érdekesebb. 

A halászléből legkevésbé maga a recept, és a mesterfogások voltak tanulságosak - nyilván ezek is - hanem az, hogy itt van valaki, -Felső Barnabás- mestere ennek a szakmának, és simán eldobja 40 év gyakorlatát, a szakma hagyományát azért, mert megkóstolt egy másik módszer szerint készülő levet, és azt mondta, hogy hát igen, ez jobb. 

Aztán elkezdett utánajárni, hogy miért jobb. Nem pedig hőbörgött, hogy de hát ez a módszer nem autentikus. Tehát nem kell a hülye szokásokat továbbvinni csak azért, mert mi így tanultuk az iskolában, szüleinktől, nagyszüleinktől vagy mert így van leírva a könyvben. Gasztronáciknak azonnal feltűnt az anomália, hogy tudniillik nem a bajai halászléfőző, tehát felfelé szűkülő bográcsok vannak a helyszínen, hanem az az alföldi stílust követve, felfelé szélesedők. 

"Feri Bezdánból jött, a Sebesfoki Csárdában ilyen (alföldi) bográcsban készítette a halászlét, megkóstoltam és el kellett ismerjem, hogy sokkal jobb ízű"

Feri, azaz Kovács Ferenc. Aki halászlevezett már Bezdanban, a határ túloldalán, tudja, telefonon előre kell odaszólni, mert a levet minden vendégnek külön, frissen készítik. A bezdani csárdák telefonszámai minden tisztességes hallébolond telefonjában ott vannak régóta, pedig ez Baja környéke, ahol a statisztikai hibahatár felett van jóval az éves halfogyasztás, és ahol hetente főzik a halat. Főzik, otthon, de étteremben, csárdában nem volt ilyen erős a mezőny. Ezért is határozta el Tinusz Gábor, hogy újranyitja a Rév csárdát. 

"13 éves korom óta, 40 éve főzök halászlét, 40 év gyakorlatát dobtam el. A bajai halászlé már úri huncutság, üde, vékony leve van, de nem ez a hagyományos népi íz, amit csanádi halas tésztának neveztek gyerekkoromban. Mi gyorsabban nyugatizálódtunk" (márminthogy Baja és környékén kialakult a vékonyabb levű hallé, míg Bezdánban marad a vaskosabb.) Ebben - az alföldi, felfelé szélesedő- bográcsban ugyanis jobban forr, de nem fut ki a víz. Sokan az első halászlevüket azért rontják el, mert nem tudnak olyan tüzet készíteni, amivel rendesen lobogva forrna a lé, de ebben még a dilettánsoknak is sikerül, még asszonyoknak is, akik nem értenek a tűzhöz." - magyarázta el Felső Barnabás a két lé közötti különbséget. A tűz és a forrás azért kardinális kérdés, mert a lének bizony forrnia kell végig, mint állat. A bajai bográcsból viszont nem fut ki forrás közben, de most megtudtuk, az alföldiből sem, tehát semmi sem akadályozza meg a féktelen forralást. A lé viszont nagyobb felületen párolog az alföldiben, tehát töményebb lesz. 

Felső Barnabás csakis fával dolgozik a lé környékén "Sokan csapágyas forgatót használnak, de én szolgafát, mert ha ahhoz hozzányúlok, érzem a bográcsot. Ezt a fát napokig kerestem az erdőben, de fogja meg, olyan, mint a 16 éves lány belső combja" Ezt később módosítottuk 21-re, hogy világszerte törvényes legyen a hasonlat.

Legnagyobb megdöbbenésünkre nem sózta le a főzés előtt órákkal a halat, mint azt a bajai módszer követői egy emberként teszik, a hal íze kerekebb lesz tőle, tartják. 

"...ez a legjobb út ahhoz, hogy szétfőjön! Én ö perccel a tűzre rakás előtt sózom, akkor nem fő szét." Ha jó a hal, akkor nincs jelentősége, hogy levágjuk az uszonyokat, vagy rajta hagyjuk. Én jó halból szoktam készíteni és lágyított kútvizet használok a léhez" 

"Nagyobb bográcsban már nem lesz ilyen jó, 5-6 főre érdemes főzni" 

"Körülbelül egy hónapja próbáltam ki, és hát bevallom, már inkább darált hagymát teszek bele aprított helyett - sokkal krémesebb lesz így a lé." 

"Naptüzet kell csinálni, hogy a fákat ki-be húzogatva lehessen szabályozni a tüzet. A tűzön múlik minden, ha nincs rendes tűz, nem lesz jó a halászlé" A naptűz vékony fák, sugaras elrendezésben, mintha a tűz közepe lenne a nap, a fák meg a sugarak. A pótlás is ilyen formában megy, mindig sugárirányban. 

"A paprikázás olyan, mint a golf. Az első ütéssel megpróbálom a luk közelébe ütni - minél közelebb, de nem túlütni. A paprikázásnak két fázisa van, az első adag mikor szétmegy, a lé megmutatja, mennyi kell még. Az íze is fontos, de igazán abból lehet látni, hogy milyen a látvány a kanál alján. Egy éve kezdett szokásommá válni, hogy a vége előtt öt perccel egy paradicsomot belefacsarok a lébe. Ez a kallódó zamatokat összehúzza csokorba."

Tegnap megcsináltuk a Budavári Pálinkafesztivált, hogy megnézzük, régi kedvenceink még mindig kedvenceink-e, és van-e új felfedezettünk? Igen, és van, a világ szép. Magunkkal hívtuk kedves barátunkat, a pálinkákat értő, szerető és kiváló minőségben főző Ekker Józsefet, az idézetek tőle származnak.

"Gondolkodás nélkül meghívnám bármelyik haveromat a Márton és Lányai standhoz, a Gyulai Pálinka Manufaktúrához, és a Szemtelen féle svejcisapkás öreghez. Márton hozta a formáját, jelenleg a legjobb szerintem, aki bogyós gyümölcsből főz, mit érdekel engem, hogy előtte lefagyasztja, vagy hűtőházban izélgeti a málnáját, jó és kész."

Márton és Lányai a szerkesztőségben is régi kedvenceink, személyesen elsősorban a szőlőpálinkái tetszenek, most főleg a sárgamuskotály, az irsai kevésbé. 

"Gyulaiak 60+ szilvája, barackja megint kurvajó volt, az a helyzet, hogy a koncentrált alkohol felerősíti az esetleges hibákat is, de nem volt mit felerősíteni."

Gyulaiék szintén régi mániánk, és hálistennek nem adnak alá a minőségből, bár a két fiatal a pultban kicsit fancsali volt már csütörtök délután. A 60+ sorozat, azaz 60 fokosra beállított pálinkájuk közül a szilva az új kedvenc pálinkám, zseniális egyensúly a gyengédség, a fantázia és a keménység között, tökéletes, gyönyörű, új szerelem, nincs mese. Idén ez úgy tűnik trend, a pálinkafőzők a kellemes 40-pár fokok helyett ki-kiadtak keményebb történeteket, de ehhez nagyon jó anyag kell, így találtunk az új kedvencre is, a Szemtelenre.

Régi kedvencünk a Márkházi piros ribizlije, ami azóta is tartja magát, viszont itt volt egy izgalmas és eltalált újdonság, a borókaágyas szilva, amiben tökéletes egyensúlyban volt a két gyümölcs, nem csak ginrajongóknak fog tetszeni.

"A Szemtelennél kóstoltuk a 70-es törkölyt, ami szépen égett (kicsi volt a mennyiség, elfújta a szél sajnos), hibátlan tétel, törkölyt elég nehéz ilyen jóra főzni."

A Szemtelenhez utoljára, a kiváncsiság, a 70, és a neonszínű dizájn miatt mentünk oda, és kellemes meglepetés volt, kivétel nélkül imádtuk az elsőre ijesztőnek hangzó 70 fokos italt.

A másik kellemes meglepetés a Panyolai SQ sorozatának almája volt, mert a jó, kifejező almapálinka ritka madár.  

"Hát a többiek közül a rosszak maradtak meg, az "acetonos" izú-illatú italok, amiket semmiképpen nem kell kihozni egy fesztiválra. Az "acetonos" dolog igazából az acetaldehid jelenlétére utal, jellegzetes almaillattal, mindegy milyen gyümölcsöt iszol éppen. Okozhatja a rossz, irányítatlan erjedés, de lepárlási hiba is lehet. Ez a vegyület okozza a másnaposságot amúgy, az ettől mentes pálinkától másnap nem fáj a fejed. Másik ilyen az etil-acetát, sajnos megint cefrézési hiba, hagyták, hogy a gyümölcs cukor ecetsavvá alakuljon, nem ölték el az ecetbaktériumot a cefrében. Az ecetsav reakcióba lép az etanollal, ez eredményezi etil-acetát kialakulását, mély fájdalmunkra."

Én ugye, akinek csak bírtam, feltettem az obligát kérdést, mivel kínálna egy olyan enbert, aki még nem ivott pálinkát. Ez általános megütközést keltett, pedig baszki létezik ám ilyen, mindegy, lényeg, hogy egyből agyalni kezdtek, egyik azt mondta, csak olyan gyümölccsel, amit amúgy is szeret az illető, a másik pont fordítva, szóval nincsenek erre felkészülve. Pedig ha valami külföldi kilátogat, arra érdemes maradandó hatást tenni, és hát nem egérszaggal, bazmeg."

Ez a jelenség valóban idegesítő, pláne ha egy nő kérdez, mert akkor akinek van, egyből próbálja eladni a mézes-ágyast, mintha nem bízna a pálinkájában, vagy mintha a nők csak a cukrosat ennék. A pálinkafogyasztás előszobája nem a mézes-ágyas, mert az egy másik termék, hanem a jó pálinka, tehát bátran ajánljanak zászlóshajót, jó terméket, ha pedig olyan nincs, akkor fölösleges ilyen helyekre járni.

Ettünk is, és amit különösen szerettünk, az a Húspatika tarjás szendvicse, a Lukullusz kolbászos stand cseresznyepaprikája és füstölt szalonnája, az XXL hurkái és henteskolbásza voltak, és minden, amit Árpás László sonkamester kihozott a fesztiválra. 

"Volt még egy dolog, a színes italok kérdése, nem nagyon szerencsés narancsos színre festeni, én ugyan nem veszem be, hogy a csipkebogyótól olyan, szóval. Kérdezted a dizájnt, ebben én nem tudok állást foglalni, de nekem a szögletes üvegek tetszenek nagyon, meg a praktikusak, amik engedik az illatot is illanni, mikor töltöd a pálinkát, mittudomén, szegletes hosszúnyakú illik igazán a szeszhez, mégiscsak gyógyszer valahol. Hát ennyi, nagyon köszönök mindent, jóvolt a sonkástál, meg a kolbászos, a májashurka majdnem Kerekes Sanyi körüli magasságban."

A ételkísérlet miatt minden nap alig várom, hogy beérjek dolgozni. Szabadjára engedhetem az infantilis-romantikus oldalamat és munkaköri kötelességem az irodában káromkodni. Tiszta Amerika. A baracklé a kedvencem, majd meglátják miért.

(Emlékeztetésül: kísérletet végzünk, hogy valóban kevésbé romlanak/boldogabbak-e azok a víztartalmú élelmiszerek, amelyeket pozitív üzenettel láttunk el. Magyarázat itt. Az első nap tapasztalatait itt olvashatják.)

Reggel annyira büdös volt az irodában a haltól, hogy pánikszerűen kidobtam mindkét pontypatkót. Mert oké, hogy kísérlet és elhivatottság, de mindennek van határa. Egy rohadó pontyszeletnek nem tudok szerelemet vallani, a romantika itt megdöglött, vállalom. A pozitív- és negatív üzenetes halak közötti különbség egyébként is elenyésző volt; a melegtől a szeretett pontypatkó is rohadt, levet eresztett. Nem udvaroltam neki eléggé vagy csak simán győzött a hőmérséklet. Kép nincs, mert ha még 10 másodpercet el kellett volna töltenem a két rohadó gánnyal egy légtérbe behányok feladom az egész kísérletet.

A párizsik között sincs igazán számottevő különbség. Bebarnultak, felpöndörödtek, az egyetlen pozitívum, amit el tudok mondani róluk (jó, hogy a pozitív üzenetes párizsi nem tud olvasni, mert dugájába dőlne nyilván, hogy ennyi volt a szerelmünk), hogy nem büdösek. Egyáltalán nincs szaguk, mintha műanyaggá váltak volna.

A jobbik tej tegnap már megaludt, mára a másik is nekiállt, de erősen le van maradva, sokat sértegettem, nem csodálom.

A narancsokon alig látszik valami, nyilván száradnak mindketten. Ha akarom a jobbik kevésbé ronda, de ez már lehet az elfogultság is.

A baracklé – amitől igazából titokban semmire sem számítottam – viszont lenyűgözött. Az ajnározott pohárban egy-két minimális penészpötty figyel, majdnem teljesen tiszta, nagyanyáink a „nincs annak baja” felkiáltással simán meginnák. A negatív üzenetes ablakban lévő pohárban viszont rendesen megpunnyadt a lötty. Őrület. Letagadni sem lehet a különbséget. (És igen, ugyanannyit sütött rájuk a nap, a szoba hőmérséklete adott, még az ablakot is egyszerre nyitottam rájuk, csak a hozzájuk-állásom volt más. A jobb ablakban lévőt egy igazi házikedvencként kezeltem, a balt fikáztam, naponta többször is. Az üzenetek ugye adottak, lásd itt.

A hal tehát kikerült a tesztcsoportból, a kísérletet azért folytatom, hétfőn megtekintem az addig szabadon garázdálkodó élelmiszereket, szeretettel gondolok a hétvégén a jobb ablakra, a balt pedig továbbra is megvetem. 

Reggel már a villamoson szép szavakon gondolkodtam, mert nem lehet minden nap csak simán ledrágázni a pozitív üzenetekkel ellátott élelmiszereket.

(Emlékeztetésül: kísérletet végzünk, hogy valóban kevésbé romlanak/boldogabbak-e azok a víztartalmú élelmiszerek, amelyeket pozitív üzenettel láttunk el. Magyarázat itt. Az első nap tapasztalatait itt olvashatják.)

Azt nem merem elárulni, hogy hogy köszöntöttem a pozitív ablakban lévőket, mert belepirulnék, mindenesetre lennék férfi, úgy tűnik, tudok udvarolni. Kicsit büdös volt, mert a halszeletek kezdenek elfáradni a szobahőmérsékleten – a simogatásuk ezért alapból kizárt, ma is narancsot, a két poharat és a párizsi tartóját vakargattam egy darabig csak.

A két nap alatt jelentős különbség alakult ki! Mindenki döntse el maga, hogy ezek jó vagy rossz eredmények, nekem kötelességem elfogultnak lenni a szeretett élelmiszerekkel, ezért jónak tartok mindent, amit csinálnak történik velük. Szóval a tej a jobb ablakban elkezdett megaludni, jó vastag rétegben. A negatív üzenetes ablakban lévő viszont nem hajlandó megaludni egyelőre. Semmit nem csinál, talán azért, mert tegnap megsértettem, direkt.

A kísérlet folyamatos törődést igényel. Egyrészt, hogy legyen időm válogatott kedvességeket és bunkóságokat kitalálni, simogatni és feddni, másrészt, mert a kollégák szeretik a kísérletet és szeretnének beleszólni. Még Annát (Péter) is le kellett szednem a pontypatkóról, mert azt hiszi, hogy csak azért, mert az van alá írva, hogy Anna szeret, ő is cukiskodhat vele.

Holnap folytatjuk, ha van ötletük a párizsi fenyítésére vagy a baracklé lenyűgözésére, várjuk őket.

(Reggel felhívtak a Kométától: "Ugye az én gyerekemet szeretgeted?" Kiderült, olvasták a cikket, és remélték, az ő párizsijuk került az ablakba.)

Jó reggelt, drágáim – köszöntöttem a jobb ablakban viduló élelmiszereket.

(Emlékeztetésül: kísérletet végzünk, hogy valóban kevésbé romlanak/boldogabbak-e a víztartalmú ételek. Magyarázat itt.)

Tegnap – kedden – délután üzeneteltem fel és helyeztük az üzemi konyha – iroda – két ablakába a rosszakat és a jókat. Az egyik ablakot igyekszem szeretni, a másik iránt minden igyekezetemmel próbálok megvetést érezni. Nem is olyan egyszerű, mint gondoltam.

A jobb oldali (jó ablak) narancsot, a párizsi tartóját, a poharat és a csészét meg is simogattam, a halra csak rámosolyogtam, mert ha házi hentesünk, Sinya sem bírja, ha halszagú a keze, én is finnyázhatok. Plusz esélyes, hogy gyorsan elkezd nyálkásodni, szobahőmérsékleten ez a hal sajátja. Mielőtt cukiskodtam volna a termékekekkel, persze körülnéztem, hogy egyedül vagyok-e a környéken.

A bal ablakban enyészetre váró dolgokat eddig figyelembe sem vettem, köszönésre sem méltattam, érezzék a mostohasorsot. A lelkiismeret-furdalással pedig igyekszem megküzdeni. Csak azért sem szeretem majd őket, különbséget teszek, előítéleteim lesznek és kész. És most odamegyek és lecseszem őket.

A legmeglepőbb az, hogy a párizsi a bal oldalon jobban pöndörödik és barnul, mint a jobbon. És nem, nem csak beképzelem, megmutattam Annának is (Péter), ő is látta a különbséget. Kicsit sajnálta is, hogy ő nem szeretgetheti a pozitív üzenetes kajákat, de kitartok mellettük, ők az enyémek (és Csetvei Krisztina is azt mondta, hogy egy ember végezze végig a kísérletet.)

a szeretett párizsi

és a szeretetlen

Holnap jövünk, addig szerelmet vallok a pontypatkónak. 

Aggyisten!

Hát ez meg mi a szent szar?

Killer Black Chili?

(A piacon adta egy öregember hogy ez csíp.)

Nehogy azt mondd, hogy ez egy kutyaközönséges mexikói chile negro de Domingo, mert akkor beeresztek. Inkább valami különleges háromkeresztes mutáns nem?

Várom a választ.

Köszi: Poczok

Ui.: azóta a második generáció már piros (bordó) de az első továbbra is fekete (na jó, padlizsánlila)

Nem, itt most nem egy, iroda sarkában porosodó és gondatlanságból kiszáradt szobanövényért szól a harang, sokkal inkább egy jóbarát, egy régi harcostárs elvesztése miatt görbül sírásra ajkam. Volt nekem egy fügebokrom. Mit bokrom, fám! Akkora volt, hogy Pépont Anna küzdelmes ifjúságú Volvója fáradt olajat vizelt volna szégyenébe, ha melléáll. De sose állt mellé. Most meg már cseszheti.

Még a szomszédból ástam ki kölyök korában, amikor eladták a telket. Fiatal volt, üde és érzékeny, mint egy frissen végzett magyartanárnő. A füge fagyérzékeny, ezért gondosan meg kell választani, hová ültessük, és óvni kell a nagy hidegben, mert könnyen visszafagy, ha nem teljesen ki… A legdaliásabb időkben volt olyan szezonunk, hogy tizenhét (17!!) kiló fügét szüreteltem le róla. Akkor jöttek a gondok.

Mi a túrót csináljon az ember tizenhét kiló fügével. (Most az olyan evidenciákat, hogy főzzünk belőle sört vagy pálinkát, esetleg készítsünk bort, mellőzhetjük, bár bizonyos fokig nem járunk messze a valóságtól, majd meglátják).

Egy kedves barátomnak van egy remek receptje. Nem saját, olvasta valahol, csak továbbfejlesztette. Fogunk egy szép érett fügét, megmossuk, oldalát behasítjuk, a résbe gyömöszölünk egy darabka kecskesajtot, vékony szelet sonkába vagy baconba bugyoláljuk, piciny méz a feje búbjára, és 30-40 társával együtt mehet a forró sütőbe. Pár perc után, mire a sonka összekapja magát, kész is. Ha kijött, kis pöffentés balzsamecet a hóna alá, és előállt a világ egyik legkellemesebb előétel-falatkája.

Persze így nem lehet eltüntetni 17 kiló fügét.

Rokonoktól kapott rissz-rossz pálinkák üvegébe gyömöszölve 2-3 darabot alig egy év alatt bronzszínű nemes italt varázsol bármilyen garázs mögött kotyvasztott cefreszökevényből. Mondjuk nem egy Nescafé, az egy évet ki kell várni, de valamit valamiért.

Persze így sem lehet eltüntetni 17 kiló fügét.

Amikor már az összes szomszéd, barát és jóismerős a fügemérgezés tüneteit produkálja és a függöny mögül sandít, ha becsengetünk, sőt a háziállataink is elfutnak, ha közelítünk feléjük, ideje lekvárt főzni a fügéből. A fügével bánni könnyű, nem kell meghámozni vagy kimagozni, hiszen a héj és a mag a füge maga. Megmosni, negyedelni, ízlés szerint, de bőséges cukorral és némi felszeletelt citrommal feltesszük főni, majd elmegyünk egy nem túl távoli kocsmába, és iszunk „n” számú rizling fröccsöt, ahol az „n” egytől különböző pozitív egész szám. Ha ezzel megvagyunk, hazaballagunk és ellenőrizzük a fügelekvárt. Ekkorra már valószínűleg szerencsésen szétestek a fügék, és lusta amőbákként dagonyáznak a cukorszirupban. A citromszeleteket kidobáljuk, és a továbbiakban az egyéb lekvárok eltevésének megfelelő módon járunk el, amit most nem részleteznék. Az így előállt lekvárt csinos kis üvegekbe gyömöszölve a kamrába kerül és vár. Vár arra, hogy születésnapi meglepetés, borozni betért régi barátnak hazainduláskor zsebébe csúsztatott búcsúajándék, sültek mellé pikáns mártogatós vagy szimpla palacsintabetét váljon belőle. De goromba őszi estéken is képes egy csésze tea és egy vajas pirítós segítségével elénk idézni az augusztusi trogiri piac semmivel össze nem hasonlítható fülledt-mézédes illatát, amikor az a zöld szemű göndör pincérlány olyan kétértelműen mosolyogva tette elénk a jegeskávét a vendéglő teraszán.

Ez a fügefám adta be most a kulcsot, tolta el a biciklit, rúgta el a pöttyöst, adta le a szerelést, rúgta fel a vödröt, dobta fel a bakancsot, kinek hogy tetszik. Kipusztult, na. Egyszerűen nem hajtott ki tavasszal. A Nagy Égi Gyümölcsöskertbe költözött. Foghatom a fejem, mivel fogok én most novemberben Dalmáciát idézni a konyhámba. Oda a narancsmetál naplementék, szőrös képű halászok, apró kikötői kocsmák és hatalmas tál sült kagylók illúziója. Ekkor megfogant bennem az Ötlet. Szerzek egy másik fügebokrot, elültetem és várok.

Fiatal vagyok még, alig ötven, és jó az Isten…

A szerkesztőségben én vagyok az egyetlen (vidéki) aki gimiben azzal hergelte a tanárokat, hogy bőrszíjra söröskupakot fűzött medálnak. Persze itt 16 évesen már biztos mindenki füvezett, de akkor, ott, őrületes lázadásnak minősült ez a szutykos ékszer. 

Tegnap kipróbáltunk pár BrewDog sört, és a kutyás kupak láttán ellenállhatatlan vágyat éreztem a régi ötlet újrahasznosítására. Ugye nem csak nekem volt ilyen medálom?

Nagymamától kaptuk, mindjárt a falon lesz. Eddig aki látta, sikoltozva ismerte fel, és imádja. Mindenki ismerte?

A sörösüveggel és/vagy borospohárral a kezünkben elkövetett éjszakai trollkodást félretéve, még egy eszközfetisisztával is előfordul, hogy a szénsavas ásványvizet a gép előtt kinyitva, annak billentyűzete beázik. Mi a teendő ilyenkor és mit érnek a városi legendák?

Kikapcsolás

Ha magától nem kapcsolt ki a gép rögtön, akkor célszerű leállítani.

Fejjel lefelé fordítás

Helyes. Lehetőleg nyitva. 

Hajszárító

Helyes, de óvatosan, és szintén fejjel lefelé fordítva, lassan, finoman. 

Rizsbe rakás

Helyes, a rizs veszettül imádja a nedvességet magába szívni, de a képen látható módon, fejjel lefelé, egy éjszakára, illetve a kipucolásig lehet ott tartani. A rizsliszttel nem kell törődni, az a kevés kitisztul a víz maradékainak eltávolításakor.

Akksi kivétele

Igen, ezt is ajánlják, de aki nem csinált még ilyesmit (én) hagyja másra.

Szervizbe juttatás rögtön

Célszerű az akár működő, vagy újrainduló gépet pár napon belül kitisztíttatni. Itt persze mérlegelni kell, a látszólag megszáradt, hibátlanul működő eszköz hosszú távon talán bekövetkező, beázásból következő baja vs. kb. 20000 Ft. Van az a gép, amibe már kár az a pénz, van amelyik esetében muszáj. Ha nem is működik, a kérdés leegyszerűsödik.

Bor/kóla?

Akkor nagy a baj, a szénsavas üdítitalok esetében a szénsav, alkoholok esetében az alkohol miatt különösen nagy lehet a kár.

Igyanak vizet, az nem ártott még meg senkinek. 

Az a kisebbik baj, hogy a túl sok paprikát tartalmazó kiszerelések miatt állandóan a nyakunkon rohad tucatnyi csili, de a napokban egyre több hobbikertben elkezdtek beérni a csilipaprikák. Annyi, amennyit ember nem tud elfogyasztani. Hogyan tartósítsuk ezeket?

A legegyszerűbb a szárítás, én most egy nyakamba szakadt Habanero-csokrot vágtam ki a napra. A lényeg az állandó, tűző napsütés, és a türelem. 3-4 nap alatt csontszárazzá válnak a félbevágott paprikák, majd nyugodtan el lehet ezeket rakni egy vászonzacskóban száraz helyre. Levesekbe, ételekbe főzve ugyanolyan ízű és erejű lesz, mint újkorában.

Más módszerek:

• Sóban. A fent ismertetett módszerrel kiszárított paprikát összetöröm és kétszer annyi mennyiségű sóval elkeverem. Aki türelmetlen, elkészítheti friss paprikával is, de akkor nagyobb felületre kiterítve hagyja addig pihenni a keveréket amíg a só kiszívja a paprika nedvességtartalmát. Sódarálóba különösen jól illik. 
• olajban
• csalamádé
• ecetben