Nem, itt most nem egy, iroda sarkában porosodó és gondatlanságból kiszáradt szobanövényért szól a harang, sokkal inkább egy jóbarát, egy régi harcostárs elvesztése miatt görbül sírásra ajkam. Volt nekem egy fügebokrom. Mit bokrom, fám! Akkora volt, hogy Pépont Anna küzdelmes ifjúságú Volvója fáradt olajat vizelt volna szégyenébe, ha melléáll. De sose állt mellé. Most meg már cseszheti.

Még a szomszédból ástam ki kölyök korában, amikor eladták a telket. Fiatal volt, üde és érzékeny, mint egy frissen végzett magyartanárnő. A füge fagyérzékeny, ezért gondosan meg kell választani, hová ültessük, és óvni kell a nagy hidegben, mert könnyen visszafagy, ha nem teljesen ki… A legdaliásabb időkben volt olyan szezonunk, hogy tizenhét (17!!) kiló fügét szüreteltem le róla. Akkor jöttek a gondok.

Mi a túrót csináljon az ember tizenhét kiló fügével. (Most az olyan evidenciákat, hogy főzzünk belőle sört vagy pálinkát, esetleg készítsünk bort, mellőzhetjük, bár bizonyos fokig nem járunk messze a valóságtól, majd meglátják).

Egy kedves barátomnak van egy remek receptje. Nem saját, olvasta valahol, csak továbbfejlesztette. Fogunk egy szép érett fügét, megmossuk, oldalát behasítjuk, a résbe gyömöszölünk egy darabka kecskesajtot, vékony szelet sonkába vagy baconba bugyoláljuk, piciny méz a feje búbjára, és 30-40 társával együtt mehet a forró sütőbe. Pár perc után, mire a sonka összekapja magát, kész is. Ha kijött, kis pöffentés balzsamecet a hóna alá, és előállt a világ egyik legkellemesebb előétel-falatkája.

Persze így nem lehet eltüntetni 17 kiló fügét.

Rokonoktól kapott rissz-rossz pálinkák üvegébe gyömöszölve 2-3 darabot alig egy év alatt bronzszínű nemes italt varázsol bármilyen garázs mögött kotyvasztott cefreszökevényből. Mondjuk nem egy Nescafé, az egy évet ki kell várni, de valamit valamiért.

Persze így sem lehet eltüntetni 17 kiló fügét.

Amikor már az összes szomszéd, barát és jóismerős a fügemérgezés tüneteit produkálja és a függöny mögül sandít, ha becsengetünk, sőt a háziállataink is elfutnak, ha közelítünk feléjük, ideje lekvárt főzni a fügéből. A fügével bánni könnyű, nem kell meghámozni vagy kimagozni, hiszen a héj és a mag a füge maga. Megmosni, negyedelni, ízlés szerint, de bőséges cukorral és némi felszeletelt citrommal feltesszük főni, majd elmegyünk egy nem túl távoli kocsmába, és iszunk „n” számú rizling fröccsöt, ahol az „n” egytől különböző pozitív egész szám. Ha ezzel megvagyunk, hazaballagunk és ellenőrizzük a fügelekvárt. Ekkorra már valószínűleg szerencsésen szétestek a fügék, és lusta amőbákként dagonyáznak a cukorszirupban. A citromszeleteket kidobáljuk, és a továbbiakban az egyéb lekvárok eltevésének megfelelő módon járunk el, amit most nem részleteznék. Az így előállt lekvárt csinos kis üvegekbe gyömöszölve a kamrába kerül és vár. Vár arra, hogy születésnapi meglepetés, borozni betért régi barátnak hazainduláskor zsebébe csúsztatott búcsúajándék, sültek mellé pikáns mártogatós vagy szimpla palacsintabetét váljon belőle. De goromba őszi estéken is képes egy csésze tea és egy vajas pirítós segítségével elénk idézni az augusztusi trogiri piac semmivel össze nem hasonlítható fülledt-mézédes illatát, amikor az a zöld szemű göndör pincérlány olyan kétértelműen mosolyogva tette elénk a jegeskávét a vendéglő teraszán.

Ez a fügefám adta be most a kulcsot, tolta el a biciklit, rúgta el a pöttyöst, adta le a szerelést, rúgta fel a vödröt, dobta fel a bakancsot, kinek hogy tetszik. Kipusztult, na. Egyszerűen nem hajtott ki tavasszal. A Nagy Égi Gyümölcsöskertbe költözött. Foghatom a fejem, mivel fogok én most novemberben Dalmáciát idézni a konyhámba. Oda a narancsmetál naplementék, szőrös képű halászok, apró kikötői kocsmák és hatalmas tál sült kagylók illúziója. Ekkor megfogant bennem az Ötlet. Szerzek egy másik fügebokrot, elültetem és várok.

Fiatal vagyok még, alig ötven, és jó az Isten…