malackaraj

Egy kétezer fős vizsgálat soorán kiderült, hogy a felnőttek tíz százaléka hiszi, hogy a kávé rákot okoz, és fogyaszt. Mind a kettő hülyeség.

Kedves emberek, ez most nem gyakorlat, ez éles.

Egy amerikai tudósókból álló kutatócsoport kiderítette, melyik diéta a legjobb a fogyáshoz. Az eredményen csak az nem fog meglepődni, aki még sosem próbált lefogyni.

Burundi még afrikai mércével mérve is rettenetesen szegény országnak számít (ami azért nem kis teljesírtmény), ahol az ország exportjövedelmének 80%-a származik a kávéból.

Hogy egy népszerű magyar internetes bloggert idézzünk: egy fantasztikus korban élünk. Nimesha Ranasinghe megépítette az ellektromos ízstimulátor prototípusát, ami azt jelenti, hogy megkóstolhatjuk, mi miatt ordibál Gordon Ramsay a szerencsétlen tanonccal valamelyik realitiban.

Noha komoly tudományos fejlődésről beszélni az elmúlt évtizedek kapcsán nem igazán lehet, hiszen sem repülő autót, sem lézerkardot nem sikerült piacra dobni (és a bionikus szemről sincsenek hírek, pedig mindjárt 2020 :((( ), néha akad egy két innováció, ami olyan hasznos, hogy visszaadja a haladásba vetett, igencsak megtépázott hitünket.

Amikor először hallottunk róla, borzalmasnak találtuk az ötletet. Majd kipróbáltuk, és el kell ismernünk a divatos, gyümölcsösen savas eszpresszó és a tonik szuper frissítők együtt. 

Az Espresso Embassyt amúgy igyekszem elkerülni, mert kizárólag az újvonalas, kifejezetten savas és gyümölcsös karakterű -pillanatnyilag nagyon menő- kávét főzik, amit kifejezetten nem tudok meginni. Az olaszos, mélyen pörkölt kávékban keresem a szépséget, ezt egyszerűen nem szeretem.

A keserű tonikkal párosított savanykás jellegű kávé viszont figyelemre méltó ötletnek tűnt, ezért elmentünk kipróbálni. Igazuk lett, bár előítéletektől terhelve szerettük volna azt mondani fúj, de rossz, böee.

Nem, a páros elképesztően üdítő, friss és vagány. Viszont aki cukorral issza a kávéját, messze kerülje el, mert az ET (Espresso Tonik) bizony keserű és savanyú egyszerre, nyitottság és viszonylag fejlett ízlés kell hozzá. 

A ételkísérlet miatt minden nap alig várom, hogy beérjek dolgozni. Szabadjára engedhetem az infantilis-romantikus oldalamat és munkaköri kötelességem az irodában káromkodni. Tiszta Amerika. A baracklé a kedvencem, majd meglátják miért.

(Emlékeztetésül: kísérletet végzünk, hogy valóban kevésbé romlanak/boldogabbak-e azok a víztartalmú élelmiszerek, amelyeket pozitív üzenettel láttunk el. Magyarázat itt. Az első nap tapasztalatait itt olvashatják.)

Reggel annyira büdös volt az irodában a haltól, hogy pánikszerűen kidobtam mindkét pontypatkót. Mert oké, hogy kísérlet és elhivatottság, de mindennek van határa. Egy rohadó pontyszeletnek nem tudok szerelemet vallani, a romantika itt megdöglött, vállalom. A pozitív- és negatív üzenetes halak közötti különbség egyébként is elenyésző volt; a melegtől a szeretett pontypatkó is rohadt, levet eresztett. Nem udvaroltam neki eléggé vagy csak simán győzött a hőmérséklet. Kép nincs, mert ha még 10 másodpercet el kellett volna töltenem a két rohadó gánnyal egy légtérbe behányok feladom az egész kísérletet.

A párizsik között sincs igazán számottevő különbség. Bebarnultak, felpöndörödtek, az egyetlen pozitívum, amit el tudok mondani róluk (jó, hogy a pozitív üzenetes párizsi nem tud olvasni, mert dugájába dőlne nyilván, hogy ennyi volt a szerelmünk), hogy nem büdösek. Egyáltalán nincs szaguk, mintha műanyaggá váltak volna.

A jobbik tej tegnap már megaludt, mára a másik is nekiállt, de erősen le van maradva, sokat sértegettem, nem csodálom.

A narancsokon alig látszik valami, nyilván száradnak mindketten. Ha akarom a jobbik kevésbé ronda, de ez már lehet az elfogultság is.

A baracklé – amitől igazából titokban semmire sem számítottam – viszont lenyűgözött. Az ajnározott pohárban egy-két minimális penészpötty figyel, majdnem teljesen tiszta, nagyanyáink a „nincs annak baja” felkiáltással simán meginnák. A negatív üzenetes ablakban lévő pohárban viszont rendesen megpunnyadt a lötty. Őrület. Letagadni sem lehet a különbséget. (És igen, ugyanannyit sütött rájuk a nap, a szoba hőmérséklete adott, még az ablakot is egyszerre nyitottam rájuk, csak a hozzájuk-állásom volt más. A jobb ablakban lévőt egy igazi házikedvencként kezeltem, a balt fikáztam, naponta többször is. Az üzenetek ugye adottak, lásd itt.

A hal tehát kikerült a tesztcsoportból, a kísérletet azért folytatom, hétfőn megtekintem az addig szabadon garázdálkodó élelmiszereket, szeretettel gondolok a hétvégén a jobb ablakra, a balt pedig továbbra is megvetem. 

 Ehető bugyit mégsem, bár sokat próbált férfiszerelem a mienk, ugye. 

Elég hektikusan ugrunk rá az ünnepekre, pláne, ha azoknak amúgy lenne gasztronómiai vonatkozása. A Valentin-napnak nincs, talán ez tetszett meg benne. Kívánságműsor következik. Aki nem szerelmes, ne is kattintson.

Nem sütök kenyeret. Húst sütök. Csak a tisztánlátás végett.

Nem ugrok az Ikea Food részlegében, még kevésbé az áruház éttermében, büféiben kapható ételekre. Nem tudják azt, amit a bútorbolt néhány terméke, gyors, praktikus, szerethető, élhető és olcsó válasz égető kérdésekre. Leginkább azt tudják, mint a rosszabb termékeik, pozdorjásak, súlytalanok. Kivéve egyetlent, egyetlenegyet, a dobozos feketekenyeret. Az nem is olcsó.

Még egy mikulás, és elhányom magam - mondja Woody Allen az Annie Hallban, a los angeles-i karácsonyozós jelenetben. Ezt idézzük minden évben, mikor a levegő megtelik karácsonyi képzavarral, a századik kirakatban is mikulássipkás nyulak csengettyűznek, Télapó áll a jászolnál és jutányos a fahéjillatú csillámos gyertya, és alapvetően minden olyan karácsonyi hangulatú. Ettõl a szótól aztán bepánikolok, összerezzenek kedves magyar tanárom messzirõl visszhangzó ordítására, visszaszívom, kitörlöm, átfogalmazom.

Hagyjon engem békén ezzel a szóval, Boriska. Ilyet, hogy hangulat, magyar órán nem mondunk. Mit jelent, az hogy hangulat, mit akar ezzel mondani? Milyen az, aminek hangulata van? Mi az? Mondtunk ezzel valamit a versrõl? Ugye? Tessék csak tovább elmélkedni, és akkor megszólalni, ha valami gondolata is van. A mindent betöltő karácsonyi hangulat, akarom mondani zűrzavar a gasztronómiára is kiterjed: karácsonyi ízû minden, ha van benne egy kis szegfűszeg, fahéj, vagy gyömbér. Ha csillog, fenyőfa vagy csillagalakú, piros vagy zöld, esetleg akkor, ha kerül bele mák, dió vagy bármilyen citrusféle.

Azt pedig, hogy őket miként köti össze egyetlen ünnep, már nincs, aki tudja. Ezzel valójában semmi baj, hiszen a karácsony lényege a káosz, no meg, hogy együnk, együtt, sokat, jót.

A citrom pedig jó, és a fenti gondolatmenet végén, hangulat és szimbólumok ide vagy oda, lehet remek karácsonyi ajándék a sóban eltett citrom, karácsonyi étel pedig az azzal főtt marharagu.

A recept ráadásul marokkói, szóval tényleg ott vagyunk, ahol a part szakad.

Annyi poszt szólt már mostanában az erősekről és azoknak imádatáról, hogy úgy döntöttem, hogy beizzítom az új robotgépet, ami darál is(!) és házi erőspistákat fogok gyártani ajándékba, mert olcsó, mert szép és mert kell. Aztán jött a tűz és a nyígás.

Az ecetes krumplisalátát nem kell bemutatnunk, bár, a klasszikus uborkasalátának is nagy sikere volt, de ez itt most nem a mozifilm, hanem a rendezői változat.

Kösz a tippet Kiss Ádám!

Az elmúlt nap történései beindították a fantáziánkat, és mivel semmi sem lehetetlen, időben adunk tippeket olvasóinknak egy zsírjegyes időszak lehető leghedonistább átvészelésére.

A garázsban leláncolom a bringát a motorról, dőlne a kocsinak, eléugrok, a váz a nadrágzsebembe rakott üvegnek ütközik. Hm. Nem biztos, hogy a combomra kötözött dorset nagás sóval kellene este bringaútra indulni. Elképzelem, ahogy az Oktogonra becsúszva törik az üveg, tépi a farmert, és a sebbe rögtön beledörzsöl a csilipaprikás só. Majd elviszem jövő héten, akkor táskával megyek, így iktatva ki a fegyencgyógyászat élvezetének legkisebb esélyét.

"Hi, my name is Lance and I'm an addict" - Agent Kellerman (Prison Break)

A kapszaicin-függőség pont ilyen, az ember előre tudja, hogy fájni fog, leállítani mégsem lehet. Mégis, időről-időre ránk tör a vágy, hogy szándékosan fájdalmat okozzunk magunknak. Igaz, a csípősfüggőség nem az öncsonkítás, vagy az autoagresszió enyhe formája, a hardcore függők ugyanis nem igazán erre, hanem vele járó endorfinzuhanyra, a szenvedést követő zsibbadt pihegésre hajtanak. Lángoló szájak, bevérző szemek a hajtás után.

2009. november 4-én, szerdán új lakónk érkezett egy 4 hónapos, súlyos tüdőgyulladásos welsh pónicsikó személyében.

Nem tudom, hogy megy mostanában, de mi sose hülyéztük volna le a mamát. Soha nem is gondoltam ilyesmire. De, igazából volt egy, egyetlenegy eset, amikor átsuhant a zavaros hormontócsákat köpködő kamaszagyamon, a mama normális? Miért, miért rak tököt a mákos rétesbe? És mindig rakott bele? És ezt miért titkolta? Engem elárultak! Zöldség van a kedvenc édességemben! Még ha csak zöldség lenne benne!

Egészségünk álítólagos megóvása érdekében újabb, és újabb élelmiszer-adókat találnak ki különböző tárcák, legújabb bűnbak a lekvár és a szörp.

Ötvenezer okos, nagyméretű, rövidszőrű koca keres gazdát, ki fogadja őket örökbe? Vigyázat, büdösek!!!

Mi van ebédre? Nem ebédeltél? De igen, és? Dőlt is a hát ezért fizetjük a menzát része a párbeszédnek. Minden egyes nap. De én komolyan vettem a szervezetem fejlődését, a menza csak előételnek számított. Fehérjét és minőséget akartam, nem logisztikai hadgyakorlatot.

Amikor már elég a lekvárból, a pitéből, a szörpből és a morzsasütikből, bekenjük zsírral és végre minden a helyére kerül. Főleg a kicsi húsevő kicsi szíve, az. Gyümölcs és hús, a lehető legeszköztelenebb formában.