„Hi, my name is Lance and I’m an addict” – Agent Kellerman (Prison Break)

A kapszaicin-függőség pont ilyen, az ember előre tudja, hogy fájni fog, leállítani mégsem lehet. Mégis, időről-időre ránk tör a vágy, hogy szándékosan fájdalmat okozzunk magunknak. Igaz, a csípősfüggőség nem az öncsonkítás, vagy az autoagresszió enyhe formája, a hardcore függők ugyanis nem igazán erre, hanem vele járó endorfinzuhanyra, a szenvedést követő zsibbadt pihegésre hajtanak. Lángoló szájak, bevérző szemek a hajtás után.

Kétéves korom óta függő vagyok, apám taszított bele. Anyám nem akarta elhinni, amikor meglátta, hogy a Dunakeszi akkor még göröngyös földutakkal csíkozott, mára kertvárossá fejlődött külső részén a barátok segítségével felépült családi ház étkezőjében kétpofára zabálom a csípős csalamádét. A helyzeten csak rontott nagyapám, a jászsági parasztgyerek, akinek a lecsóját a mai napig visszasírom. Ennek ellenére körülbelül húszéves koromig nem volt különösebben szoros kapcsolatom a fájdalom istennőjének földi megtestesülésével, a kapszaicinnel.

A helyzet a kétezres évek elején kezdett komolyodni, amikor pár haverral együtt felfedeztük a Balettcipő chili con carnéját. Ifjúkori kakaskodásként kezdődött, hogy ki bírja jobban, ki mennyi Tabascót locsol még rá, illetve, ki milyen agresszióval követeli a pincértől, hogy a következő adag még ütősebb legyen már. Ez odáig vezetett, hogy egy idő után az a szerencsétlen csak lemondó sóhajjal nyögött be a konyhába, amikor beléptünk az ajtón: „megjöttek a chilis fiúk”. Soha ki nem mondott vetélkedés alakult ki köztünk és a szakács között, de persze faszagyerekek vagyunk, nyilván mindig rákértük még a plusz Tabascót is, mert ahogy a mester is mondja „KELL BELE ERŐS!”.

Vicces módon az emberkedésnek tényleg egy konkrét bal szem bevérzése lett a vége, még jóval a linkelt napirajz megjelenése előtt. Kicsit ezért magunkénak érezzük azóta is. Az utolsó felvonás – az említett szembevérzéssel – alkalmával a pincér remegő hangon megjegyezte: „a szakács üzeni, hogy most mindegyik adagba annyi chilit tett, mint máskor az egész kondérba szokott, körülbelül 20-30-szoros mennyiséget.” Azt hiszem itt gurult el végleg a gyógyszer, és bár az első kanáltól mindenki csuklani kezdett, becsülettel eltakarítottuk az adagot. Utána 20 perccel már elmúlt a halálfélelem, és akkortájt éreztem először a lényeget. Az égető fájdalom pengeéles hullámainak élét zsibbasztó cirógatássá csorbító adrenalin-endorfinkoktélt.

Mitől és hányszor csíp?

A kapszaicin így működik: a fájdalom- és hőérzékelő receptorokon található TRPV1 fehérjéhez kapcsolódik, ezáltal hő-, és fájdalomérzetet vált ki, amelyre a szervezetünk endorfinok kibocsátásával reagál, a fanatikusok szakzsargonjában ezt hívják chili rush-nak. Itt fontos megjegyezni, hogy a kapszaicin, bár égető érzést vált ki, konkrét égési sérülést nem okoz, az ilyenkor tapasztalható gyulladás a szervezetünk reakciója, amely nem tud különbséget tenni a tényleges égés, illetve annak érzete között. Semlegesítésére legalább annyi megkérdőjelezhető házipraktika létezik, mint ahány valóban működőképes módszer. Egy biztos, vizet inni nem szabad ha nagyon csíp, illetve szabad, csak épp értelme nincs, mivel a kapszaicin úgynevezett hidrofób, vagyis víztaszító vegyület, ezért hiába döntünk be egy liter vizet, a kis karmos molekulák továbbra is ott figyelnek majd a nyelvünkön és a szájpadlásunkon. Van, aki ecetet ajánl a marás enyhítésére, azonban kémiailag ez sem működik, bár van, akinél állítólag használt. Én inkább arra gyanakszom, hogy a masszív ecetíz okozta sokk átmenetileg blokkolta az érzékelésüket. Na de a lényeg, hogy hatékonyan kizárólag zsíralapú dolgokkal vehetjük fel a harcot a csípés ellen, mivel ezek megkötik a kapszaicin-molekulákat. Olaj, zsír, tej, bármi működik, én személy szerint a hűtőből kivett tejfölre esküszöm, ha már nagyon súlyos a helyzet, ez esetben ugyanis a hideg is hatékonyan segít csillapítani az égést. Fontos, hogy tejjel rendesen öblögetni kell, hogy lemossa a kapszaicint, ha csak simán megisszuk, kevésbé hatékony. Ami a „kétszer csíp” jelenségét illeti, ezügyben a főszerkesztőasszony nagyobb tudással bír, a lényeg emlékeim szerint a jól működő emésztés, akinek ez megvan, az szenvedni sem fog.

A szembevérzős chilizés után több barátommal együtt keresni kezdtem az egyre durvább élményeket. Először csak a kalandos esetről értesülő ismerősök jelentek meg néha egy-egy üveg Tabasco-variánssal (az habanerós verzió különösen kellemes), majd jöttek az egzotikusabb szószok és paprikák, a világ minden tájáról, értelemszerűen Mexikóból, Thaiföldről, de volt szerencsém kipróbálni dél-afrikai cuccot is. Utóbbi családból a 10/10-es erősségű sárga habaneróból készült változatot sikerült egy volt kollégámnak véletlenül belekennie a szemébe. Negyedórányi tejes öblögetéssel megúszta a félvakságot, egy életre megtanulva a leckét.

Szintén vele teszteltük a Naga-Sabi Bomb nevű csodát, amely a cédulája szerint Naga Jolokiát, Red Savina Habanerót és Wasabit tartalmaz, ennél az egyenletnél X nagyobb mint 1 000 000 Scoville-egység. Meglepő módon ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a nyelvre érkezést követő másfeledik másodpercben robbantja le az ember fejét a nyakáról. Sokkal inkább lassan beinduló, hosszasan melegítő érzés párosul az amúgy pikáns ízhez, előbbi pedig – mennyiségtől függően – igen lassan múlik.

Személyes élmény: az ominózus teszt után 24 óra múlva is olyan érzésem volt, mintha tíz perce egy csésze forró teával égettem volna meg a számat. Nem így a CaJohns Mongoose, amely rövid tétlenkedés után atomot dob az ízlelőbimbókra, ám mindezt úgy teszi, hogy közben az ízét is engedi érezni. Itt említhetjük a beszédes nevű 100% Pain nevű szószt is, amely ízt csak nyomokban, fájdalmat annál bőkezűbben tartalmaz. Haladóknak ajánljuk, bár kulináris élvezetre ettől senki se számítson. Hasonló, „előbb lő, aztán kérdez” típusú – viszont ízesebb - a Dave’s Ultimate Insanity Sauce is, amelynek a hatását a lapigazgató úr gyorsan felívelő, majd ugyanolyan hamar enyhülő görbével rajzolta le (igaz, ez „csak” 250 000 Scoville-t tud, a trú fanatikusok egy ilyenre már csak legyintenek).

Megtévesztő, egyben a Scoville-skála szubjektivitását jól szemléltető tény, hogy például a Da Bomb Ground Zero nevű szósz papíron 234 000 Scoville környékén karcol, azonban a személyes tapasztalatom a majdnem azonnali álkapocs-zsibbadás, illetve a köhögőroham volt, ami a Dave’s Insanity esetében nem jelentkezett. Kalandvágyóknak ajánlom ezt a listát, a fentiek egy része rajta van, ötmilliós értékig bármikor vállalkozom tesztre, felárért kamerával is.

Ezen a környéken muszáj elmorzsolni egy tisztelgő könnycseppet a Manga Cowboy! csípős csirkeszárnyai előtt is. Jelentősnek mondható tapasztalattal a hátam mögött bevállaltam. Két cigiszünet kellett a teljes adag eltüntetéséhez, menet közben a látóterem is remegni kezdett, ilyet korábban még nem tapasztaltam. Habaneróval tolják, de valami kegyetlenül durván. Respekt.

A szószok mellett természetesen különböző paprikákkal is igyekeztem minél jobban átütni az egyre magasabbra kerülő ingerküszöbömet (ez egy ilyen műfaj, aki sok csípőset zabál, egy idő után ellenállóbbá válik, szívderítő emlékem erről a nagyszájú, idősebb vidéki rokon leigázása, aki ványadt városi gyereknek titulált, amikor belekönnyeztem az egyik tesztalanyba, majd ezek után majdnem megfulladt, tizedakkora mennyiségtől). A jalapeno talán nem szorul bemutatásra, aki már járt plázamoziban, láthatta az ecetes verziót.

Cukiság, belépő szint.

Az habanero már komolyabb, fémesen mar, de még érezni az ízét. A chipotle kakukktojás ebben a sorban, mivel az szárított, füstölt jalapeno, ennek ellenére, minden chilimániás elérzékenyül a név hallatán. Főszerkasszony ecetesére én is hajtok, amióta olvastam róla pár éve, (most épp elfogyott, januárban lesz megint - a főszerkesztőasszony) plusz a Culinarisban lőttem egyszer chipotle kechupot, azóta visszasírom, mert többször kerestem, de hiába.

Szintén hobbikategória a Chile Ancho, amit a Poblano chili szárításával jön létre. Idén találkoztam vele először, újdonsült munkahelyem csapatépítőjén, mámorító illata és íze van, viszont ereje nem sok, desszert ebben a felsorolásban.

A masszívabb kategóriát a Naga, vagy Bhut Jolokia képviseli, amit a Scoville-skála 850 000 és 1 400 000 közé lő be. Szintén ez a nagyságrend a Dorset Naga, amitől a tegnapi videóban szenvedett Anna és Döglégy Zoli. Ez utóbbit nekem is volt szerencsém kipróbálni, körömnyi darabtól tíz percig lángolt a pofám. Ez már – akárcsak a székely medve – nem játék.

A fentiek végigkóstolásához az alábbival kívánok sok bátorságot a Malackaraj kedves olvasóinak.

Úgy szeretik, ha fáj?