malackaraj

Update Schoberték hatékonyabban pusztítják a zsírt, mint a Malackaraj és Bíró Lajos együtt.

Bangó Margit megmutatja, keményebb ő holmi mustároknál. Félelem és kanalazás a vendéglőben.

 Tetszik a blúzom? És a hajam? He?

Az úgy kezdődött, hogy szerettünk volna wasabit (magyarul: vaszabit, de ezt most hagyjuk) kóstolni. Első ránézésre is mondta az internet, hogy nem lesz könnyű, de hogy a mai világban e feladat nehézségét tekintve összemérhető a Coca-Cola receptjének megszerzésével, azt nem gondoltuk volna. Következzék tehát az ötlet és a megvalósítás között eltelt hetek képes krónikája, a végén pedig JÁTÉK.

Novice szinten itthon kezdtük a keresést, pár telefon és e-mail után a helyzet kezdett érdekessé válni:

"Miguel" az itt Miguel Rocha Vieira, a Costes executive séfje. Na most, ha az ország egyik legjobb és legmenőbb étterme azt mondja, hogy nem (de ha szerzünk, akkor szívesen beszállna), akkor arra mondjuk mi, hogy

Középhaladóként elindultunk előbb Nyugatra:

Aztán nagyon hamar kiderült, hogy a híres Naschmarkt ezúttal nem fog tudni segíteni. Szerencsére ugyanakkor befutott a Nobu tippje:

Utazás előtt azért írtunk a Sawa Wasabinak, hogy tényleg van-e rizómájuk, mert a webshopban csak a hagyományos cápabőr reszelőt találtuk meg. A válasz egyszerre volt kétségbeejtő és szórakoztató, ekkor már tudtuk, hogy ebből poszt lesz:

Mégis a Greenpeace-nek lesz igaza az atomerőművekkel kapcsolatban, gondoltuk, ha egész Európa wasabiellátását képes leállítani egy japán katasztrófa. Eitschberger úr kommunikatívnak tűnt, ezért további útmutatást kértünk tőle. Nem kellett csalódnunk, még Eitschberger úr barátkozni is kezdett, ami a kimért németeknek kifejezetten jól áll:

Elmondtuk, hogy csak kóstolni szeretnénk, de nem hittük volna, hogy ilyen falakba ütközünk. Eitschberger úr a sorstársaknak kijáró együttérzéséről biztosított, egyben áttért keresztnévre:

(Herr Eitschberger! Matthias! Wir haben es geschafft!!!!)

De a neheze még hátra volt. A Daio Wasabi Farm valóban első osztályú beszerzőhely lehet, mindenesetre velük sem kerültünk sokkal közelebb a megoldáshoz:

Csodálatos, ezek szerint bármikor szívesen látnak a Nagano prefektúrához tartozó Azuminóban, gyakorlatilag Honshu szívében. Sajnos, mivel receiving money is not easy nálunk sem, letargikusan nézegettük az utazási irodák Japánba szóló ajánlatait és kezdtünk lemondani arról, hogy valaha is friss wasabihoz jussunk. Még az az eretnek gondolat is megfordult a fejünkben, hogy utángyártott amerikai rizómát rendelünk Dél-Karolinából.

Lázasan kerestünk Japánba utazó, vagy onnan épp hazatérő ismerősöket. Váratlan fordulattal a gójáték kiváló magyar versenyzői siettek segítségünkre, rögtön egy Európa-bajnok, Pocsai Rita személyében:

Innentől bagatell logisztikai feladat volt már csak, hogy Japánon belül valahogyan eljuttassuk Ritához a wasabit. Nem kérdés, hogy gond nélkül megoldottuk volna ezt a tényleg triviális feladványt, ha Culinarisék, áldassék a nevük, nem jelentkeznek be azzal, hogy márpedig ők Franciaországon keresztül szereznek nekünk japán wasabit. De nem lesz olcsó. Most már semmi nem érdekel, mondtuk. (Ahogy mindenki más, én is gyerekkorom óta szerettem volna kimondani: A PÉNZ NEM SZÁMÍT, a Culinárisnak könyörögve megtehettem - Anna) És a tervezett forgatás előtt másfél nappal ezek a derék kereskedők valóban leszállították a burzsuj tormát (a találó kifejezésért köszönet bungee kommentelőnek).

És most a játék, amiben nem wasabit lehet nyerni, mert az nincs, hanem vérünk és verítékünk másik eredményét, közösen készített fél-fél liter málna és feketeszeder likőrt. Igazi gyümölcsből, vodkával, szuperfinom és mi csináltuk!

A nyereményjáték és a csípős sorozat támogatója a Nasivin, köszönjük.

A kérdés: Mi a pláne a wasabiban?

A többi játék nyertese legyen szíves jelentkezni (gyorossyerno és اللاذقية, vagy válaszolni a levelünkre, (malackaraj@gmail.com is jó lesz)

220000 Forint kilója, szinte lehetetlen beszerezni, mégse akartuk lenyelni.

Berohadt. Nekem is. Nekem is. Mert nem hőkezeltétek, azért. A csírátlanítás a lényeg, a kapszaicin úgyse hőérzékeny vegyület, csíp a baktériumok, gombák elforralása után is.

Az a jó a fűtési szezonban, meg a trehány népekben, hogy ami a pulton marad, az oxidálódik. Pontosabban kiszárad. Szélei megbarnulnak, ha puha volt kemény lesz, ha kemény volt, kőkemény. Mehetne a kukába, de 30 dkg ír vajnál mégis megállok egy pillanatra és elgondolkodom a félig beszáradt krumplipüré sorsán. Heti kármentésünk következik.

38 fok van, de ahol a márvány visszaveri a napfényt, minimum 42-nek érezni, egy pórusunk nem marad szárazon. A Torre del Mangia tetejét próbáljuk befókuszálni, de mintha az egész tér halszemoptikában gördülne ránk, csak foltokban látunk. A harmadik kávé és a második liter víz után is össze kell szedni minden erőnket, hogy felfogjuk Zsófi, már évek óta Sienában élő barátnőnk pörgő utasításait, információit, iránymutató karlendítéseit. Na, gyertek már, iszonyú sok minden van még, nem láttátok a hernyót, az összes farkast, meg a Katalin fejét, és még fel is kell mászni, le kell jönni, vissza kell menni. Kimerült, üveges tekintettel, vizes, csapzott hajjal, vörös arccal, lógó végtagokkal mászunk utána a meredek, kacsaringós középkori utcákon. Megáll, visszanéz, sóhajt. Na jó, azért előbb kaphattok egy ciaccino-t.

Az olasz Gianni, vagy a szexi Árpa Attila vágja jobban a hagymát? Legyenek erősek, egyik se bírja. Videó!

Az öreg bajszosban meg lehet bízni. Ha valaki, akkor ő hoz. - mondta a nejem némileg túlzott bizalommal, de végül neki lett igaza. Már egy hónapja vadásztunk cseresznyepaprikára a piacon, de senkinek se volt. Ezekkel a "tennap még vót, hónap tán lesz" dumákkal aztán faszául ki voltam segítve, mígnem az asszony rátalált az öreg bajszosra. Ő megmondta, szombatra hoz, amennyit bír. "Olyan másfé' kila tán összegyün. Ötér egy kila. Jólesz?" - kérdezte az öreg és csak nézett a Steve McQueen-kék szemeivel a sapka simlédere alól, amely sapka úgy nézett ki, mintha még maga Vak Bottyán generális fújta volna bele az orrát anno.

A garázsban leláncolom a bringát a motorról, dőlne a kocsinak, eléugrok, a váz a nadrágzsebembe rakott üvegnek ütközik. Hm. Nem biztos, hogy a combomra kötözött dorset nagás sóval kellene este bringaútra indulni. Elképzelem, ahogy az Oktogonra becsúszva törik az üveg, tépi a farmert, és a sebbe rögtön beledörzsöl a csilipaprikás só. Majd elviszem jövő héten, akkor táskával megyek, így iktatva ki a fegyencgyógyászat élvezetének legkisebb esélyét.

"Hi, my name is Lance and I'm an addict" - Agent Kellerman (Prison Break)

A kapszaicin-függőség pont ilyen, az ember előre tudja, hogy fájni fog, leállítani mégsem lehet. Mégis, időről-időre ránk tör a vágy, hogy szándékosan fájdalmat okozzunk magunknak. Igaz, a csípősfüggőség nem az öncsonkítás, vagy az autoagresszió enyhe formája, a hardcore függők ugyanis nem igazán erre, hanem vele járó endorfinzuhanyra, a szenvedést követő zsibbadt pihegésre hajtanak. Lángoló szájak, bevérző szemek a hajtás után.

Mától egészen év végéig minden héten egy videóval jelentkezünk, ahol ismert, és karakteres médiaszemélyiségekkel (egy részük kimondottan dekoratív is!) veszünk végig minden olyan alapanyagot, ami bár nagy fájdalmat okoz, mégis finoman átmelegít, felszabadít, és nem érdemes nélküle élni. Pont, mint a szerelem.

Hallgatták a Kartellt eleget?