malackaraj

Beraktam a Papit a Volvóba és lecsapattam Belgrádig. A határon kinyomtam az adatátvitelt, vettem egy sört (Szerbiában nem zéró tolerancia van érvényben), az üres üveget odalöktem az anyósülés elé, a redbullos doboznak. Ez eddig csak nekem esett jól, az olvasónak nem, de jöjjenek a kiszabadulás során felszedett receptek, amikkel itthon is lehet, sőt érdemes próbálkozni. Az útról film is készült, hamarosan érkezik.

Belgrád egy szimpatikus, szockó Berlin. Az utak szélesek, az épületek nagyok, egy részük még vastagon magán viseli a bombázások nyomait, másik részük szocreál, a harmadik szép, de ez a kavalkád a lámpa nélküli gyalogosátkelőkkel és az olcsón kínált, kiváló koszttal együtt szeretnivaló.

A város kedvenc pljeskavicázóját, a Lokit, a Srbija-blog egyik szerzője, Árpi ajánlotta (a képen a barátnőjével és Papival kapaszkodunk egy-egy üveg LAV-ba).

Csilit kérsz rá? Még élénken élt a számban, az agyamban és a véremben a pár perce bevett taco, pontosabban életem első habanerója, ami már nagyon nem számít cikinek a Scoville-skálán. Olyan pedig nincs, hogy majd én nem, így került az habaneróból is a kelleténél több a szervezetembe.

De hogy fagyira is bevegyem? Ne.

Túrógombócot főzni könnyű. Túrógombócot nagyiparban gyártani, lehet, sokat, sokféleképpen. Jó túrógombócot feladni a vasárnapi asztalra a szeretteinknek, feladat. Megfőzni a nagyi túrógombócát, az viszont nagy feladat. Mert bizony a jó túrógombóc úgy remeg, mint egy nő a szerelmese karjában. A jó túrógombóc nem kemény, nem lehet vele embert ölni, a jó túrógombóc reszket, a villánk nyomán szétválik, a szánkban elolvad, a jó túrógombóc odaadó, adja magát, már-már követeli, hogy egyél belőle még egyet.

A szép hús fogalmát mi nem tanulhattuk el a szüleinktől, muszáj lesz saját kárunkon okulni.

Lacibácsinak, aki már hány menyhalat igért nekem, ugye

Örökre felvéstem magamra a pontyot, innentől halszerelmeim között már mindig második lesz az első hely, ahova kivételesen felkapaszkodott egy furcsa, szezonális csúfság, amit szinte csak a horgászcsaládok és barátok ismernek: a menyhal.

Menyusok a Bockban.

Az éves halfogyasztási görbe kis puklija következik, a karácsony. Ilyenkor az is eszik halat, aki nem szokott. Mi szoktunk, egész évben. Csoportos szerelmeslevél a halhoz és egy karácsonyi ajándék az olvasóknak, illetve csak egynek.

Hódos Hajnalka

Nem tudom, milyen az, nem szeretni a halat. Nem is jó ez a megfogalmazás, hogy szeretem. Nem szeretem a halat, hanem halevő vagyok. Halat enni azt jelenti, azokkal vagyok, akiket szeretek. Halat enni azt jelenti, ünnepelünk. Nyaralunk. Karácsony van. Együtt vagyunk.

Namost még akkor elmondanám, hogy egy órája ment el az asztalos, két napja takarítok, nem is most kellett volna hogy jöjjön, mindenhol gipszpor van és annyira tele van a faszom hogy nemtom elmondani, most felciccentek egy sört és baszok az alkotmányra és nem tudtam megnézni a valóvilágnégyet így írni sem tudtam róla mert a kibaszott betonfúrótól úgyse hallottam volna semmit, az idegtől meg most se látok semmit.

Lövenberg Balázs

Jobban ismerem a tengeri halakat, mint az édesvízieket (erre most jövök rá) és lehet, hogy ezt szégyellnem kéne. Mindenesetre van a ponty, amit megszokásból, kötelező jelleggel szeretek, ezt egyáltalán nem pejoratív módon értem. Magyar ember szereti a pontyot és kész. Van a harcsa, totemállat, mert már sose fogom úgy enni, hogy ne gondoljak közben végig Hintamesterre. A baszott nagy harcsa, ami nem, nem zsíros. És van a süllő, ami meg az epifánia. Amikor először sütöttem saját kezűleg süllőt, kétszer fél méternyit, nem vártam semmi különöset. Szép fehér hal, nyilván jó íze lesz, ennyi. Az első falat után meg percekig csak néztem bután, hogy basszameg, ha ez ennyire jó, akkor miért nem tudtam róla eddig? Majd még a pisztráng, gyorsan finomat, csuka, angolna és itt tényleg vége. Horgászni kéne, az az igazság.

Fekete Anna

Mert abból van a fasza bajai halászlé. anélkül nem jó. és a harcsapaprikás és a többi. nem lehet nem szeretni, egybeolvad az íze a gyerekkorral, amikor a szőlőben kieresztették legelni a gyereksereget, a fölnőttek meg jelentős szeszesital elfogyasztása mellett megváltották a világot és főzték a halászlevet. aztán mocskosan, füstösen, fatuskókon ülve köpködtük a szálkát.

Péter Anna

Ha csak egy húst ehetnék, csak egyet, az a birka a ponty lenne rántva, hallébe, pogácsának, haltepertőnek, a fejét vadászva a lábosban, bográcsban, vagy a harcsa a harcsa százféleképpen, de a harcsáról eszembe jut Hinta, ezért a harcsa és már a hal sem tud egy sima borjú lenni, ahhoz nem tudok elszalasztott birkákat és elszalasztott barrakudát, soha el nem vitt kóstolókat kötni. A csuka, a fogas, a tonhal nyersen, a keszeg jó ropogósan, szálkásan, vagy kirántva és marinálva, a fejére harapva és kiröhögve a finnyás népeket, a makréla zsírosan, a makréla ecetesen, az apróhal fejével, füstölve, lemoshatatlan bűzzel pirosra lakkozott körmeimen, a pisztráng kukoricadarában sütve muzsdéjjal, a lazac szusiban, vagy csak a vágódeszka széléről gyorsan felkapkodva, nehogy valaki más tegye meg helyettem, vagy édes, kapros gravlaxnak eltéve és habos vajjal feladva, a kecsege, gerinchúrjával riogatva a családot, egyben megsütve, a kecsegét sajnálom, szép jószág, a harcsa mája, a menyhal olajos mája és húsa, az nekem elég lenne. Halevő vagyok, szabadkőművesek vagyunk, mint a belsőségevők, jó ide tartozni, a hal összeköt.

Sákovics Dia

Hal témában finnyás vagyok. Különösen, ha édesvízi egyedekről van szó. Nem bírom a zsírt, a szálkát, a mocsárízt. Nem én húzom fel a ponty- és harcsafogyasztási statisztikákat. Bezzeg a fogas, meg a pisztráng: azokért odavagyok. (Na meg a sügérért, de ez csak amolyan munkaköri kötelesség.) Leginkább talán az egyszerűségüket szeretem. Mindkét hal húsa könnyű, tiszta, alapból ízes, ezért sohasem kell túlbonyolítani az elkészítésüket. Nem is szoktam. Általában roston sütöm őket, vagy sütőben, alufóliába csavarva, a fűszerekkel ugyan játszom, de a vaj és a citrusfélék kihagyhatatlanok. Talán minden másképp alakult volna, ha nálunk is élne az ünnepi halászlé és rántott ponty tradíciója. De mit tehet az ember, ha az anyukája lelke félig norvég? Karácsonykor is vígan eszi a sült lazacot.

És akkor a nagy kérdés, hogy állnak olvasóink a hallal és a karácsonnyal, mert, tárárááá, a Facebookon már belógatott kékeres karácsonyi ajándék:

Úgy alakult, hogy van egy Nespresso Citi&CO kávégépünk. Vadiúj, dobozos, kibontatlan, (tán szürke, nem néztük meg) kaptuk a Nespressótól, és el se tudunk képzelni jobb felhasználási módot, mint hogy ez legyen a karácsonyi ajándékunk az olvasóknak. De csak egy van belo"le.

Küldjetek nekünk fotókat a banális, hal és karácsony témában, de ne lightboxolt, agyonsimogatott, sztájlingolt, fényezett, világ legszebb pontypatkója rántva dögunalmas képekre gondolunk, olyat láttunk már eleget. A kép lehet akár mobiltelefonos, hirtelen, hónaljból elkapott pillanat, nem ez a lényeg, csak történjen rajta valami, a megadott téma keretein belül, legyen izgalmas, vicces, ha még a kompozíció is jó, az éppen nem baj. A nyertes, és egyben kávégéptulajdonos kép kiválasztását profikra bízzuk, és kiutalt magának adtunk egy vétójogot a halakat szenvedélyesen szerető Péter Annának. Zsu"ri:

• Barakonyi Szabolcs - index.hu
• Kálló Péter
• Lukács Dávid - The PIG

Kérünk mindenkit, a beküldött kép pontosan 500 px széles legyen, magasság mindegy és ide érkezzen: malackaraj@gmail.com

Apróbetu": A beküldött képekre nem tesszük rá a kezünket, nem fogjuk használni o"ket, nem állítjuk ki, nem adjuk el, de a gyo"ztest kirakjuk ide eredményhirdetéskor. Aki más képét küldi be annak engedélye nélkül, és ezt megtudjuk, feletetjük a disznókkal, ezt a lehetőséget a kávégép átadásakor egy ennél komolyabb formában lepapírozzuk a nyertessel. A képeket 2010 12 17.-ig várjuk, eredményhirdetés 12 21 07:00, és 22.-én este, a belvárosban átadjuk a gépet. Ha vidéki a nyertes, majd megoldjuk valahogy, olyan még nem volt, hogy ne. Legfeljebb elviszi egy nyerges, olyan kapcsolataink vannak. Hajrá!

A portálon a tökéletességet, de nem a flancos, hanem a nekünk is elérhető tökéletességet, sült krumplit, rántott halat és pizzát kereső Heston Blumenthal könyve, avagy a

A tökéletes ételt nem a pénz, az ész teszi

Ki írt már szerelmeslevelet a halhoz?

A hal az első, a birka a második, csak utána jönnek a vadak és a többiek. Ünnepi menübe is szívesen választanék birkás ételt, mert olyan ritkán jut belőle, hogy az már maga esemény, sőt, ünnepnap.

Évának

Úgy rendesen sose szerettem bele férfiba a főztje miatt. Séfbe igen. Háromba. Eddig.

Hajnalka ámokfut

Zenei kiművelésem a Dinamit Tinédzserdal c. számával kezdődött, és a nagybátyámhoz köthető. Hosszú kitérő után a rockzenei továbbképzést a kilencvenes évek végétől a férjem fáradhatatlanul, hihetetlen energiákat megmozgatva folytatta. A tanulási folyamat végére a Rainbowtól a Dire Straits-en keresztül Axel Rudi Pellen át a Metallicáig mindenevő lettem. Az örök kedvenc úgyis az AC/DC marad.

Van egy terület, amiről Zolinak fogalma sincs, itt mindig is én csillogtam.

A papám évtizedekig vőfély volt, megszámlálhatatlanul sok lakodalomban voltam, a magyar nóta és a cigányzene szeretetét genetikusan is hordozom. A Szívküldi, a Jó ebédhez szól a nóta és a Nótaszó c. műsorokon nőttem fel, és csodálkoztam, hogy nem lehet ismerni a Jegenyefán fészket rak a csóka kezdetű örökzöldet, de mikor szóvá tettem, Zoli ezzal torkolt le, hogy ’97-ben még azt hittem, a Manowar egy rajzfilm. A műveltségi területeken azóta is osztozunk: ő tudja, hol van Manila, én meg azt, melyik vállfán lóg a szekrényben a szürke csíkos ing.

A szüreti bálok, bornapok és egyéb vigasságok idején nem maradt más, mint hogy összegyűjtsük azokat a nótákat, amikben étel szerepel, mert mulatni is csak tele hassal jó.

Mindenekelőtt terítsünk meg (A szöveg 0:36-nál kezdődik, ne ijedjenek meg. Utána se.):

A blog témaköréhez igazodva kezdjük az alapanyagokkal:

Jöhetnek a fűszerek, Horváth Pista tolmácsolásában (ez igen jó darálós, ha különböző, érthető okokból csak egybe képesek belehallgatni, ez legyen az):

Mindenképpen valami magyarosat készítsünk (Hajnalka, azt hiszed itt mindent lehet?):

Egytálétel, Kovács Apollóniától (ez cuki, van benne citera is):

Bizonyítékul, hogy régen tényleg volt folyami rák Magyarországon:

Vegetáriánusoknak sok szeretettel, Kadlott Karcsitól. Kukorica, még egyszer kukorica és némi tök (A BORÍTÓ):

A Malackaraj blog keményvonalas olvasóinak és kommentelőinek:

Végül a desszert, ill. annak visszautasítása súlyos anyakomplexus miatt (különösen kifejező képi világ, hangszórók nélkül is értelmezhető mondanivaló, mondhatni WTF?):

Levezetésül, saláta, gyümölccsel (Ez már ilyen modern teknós, tényleg, volt ilyen hogy tekknő, ez olyasmi. Nem jó.):

+1 Ebben nincs kaja, ez a kedvenc nótám, a stílus legjobb férfi előadójától:

Van kedvenc nótájuk?

Mit lehet írni az erjedt szagú, édes faeperről azon kívül, hogy összefogta lilára a kezem, a lábam szárát, mert fröcsögött a talpam alatt a lehullott gyümölcs, ahogy futottam át a Manci ángyihoz?

A hatalmas eperfa körül dongott-duruzsolt ezernyi légy, mama szidott, miért a földről eszek, hát köpi a légy, meg aztán miért nem kerülök, ha az ángyihoz megyek, most nézzem meg, hogy néz ki a papucsom, összefogta azt is az eper, mit szól anyád, ez nem gyün ki hipóval se.

A mi eperfáink fehérek, azok közül, amik a ház előtt álltak, ma már csak egy van meg, a negyedik körül zajlott igazán az élet, nemcsak azért, mert az udvar közepén áll, azért is, mert tavasztól őszig hallgathattam, hogy csak a gond van vele. Rögtön tavasszal össze lehetett veszni azon, hogy a papa miért nem várja meg, míg a gyerök (apám) kigyün, maj' az megnyírja. Az eperfát minden évben meg kellett nyírni, nehogy hozzáérjenek az ágak az eperfától légvonalban másfél kilométerre levő villanyvezetékhez. Míg a papa akrobatikus elemekkel tarkított mozdulatokkal fűrészelt, a mama pörölt a kiskonyhában és főzött, én mindenhol láb alatt voltam, az udvaron azért, mert rám esnek az ágak, a kiskonyhában azért mert ha a mama pöröl, az az egész világegyetemnek szól.

Egy hét múlva újra össze lehetett veszni azon, hogy a papa még mindig nem rakta el a ketteslétrát. A békeidő beköszöntével az eperfa lombjának árnyékában vágta a mama a csirkéket, ott volt a lavór, meg a kanna helye is. Az eperfába vert szögön lógott a cirokseprű, meg a Sokol rádió, egy másik szögre zsineg volt csomózva, feszesre húzva a tetőhöz rögzítve, itt száradtak a ruhák, a rózsaszínű bip öblítő illatára még most is emlékszem. Június közepén elkezdett érni és potyogni a gyümölcs, én örültem neki, mert nem értem el az ágakat, a mama egyáltalán nem örült neki, söpörtük az epret egész nap, este aztán a disznók is örültek, ők ették meg. Eh, nem ér ez semmit, ott a cserösnye meg az eper, mér' nem azt eszed.

Volt olyan év, mikor ezernyi szőrös hernyó lepte el a fát, nem volt mit tenni, le kellett vágni és elégetni az ágakat, csípett a füst, eper nélkül maradtam. Ősszel a levelek hullottak, a szél felkapta, beterelte őket az udvar sarkába, megint söpörtünk egész nap, mama mérgelődött, miért nem jön egy gyenge fagy, akkor lehullana egyszerre, mingyá búcsú aztán ilyen széjjelség van. Beköszöntött a tél, disznóöléskor az eperfa mellé állítottuk a hastokot, az erős ágakra lógattuk a hájat, a hólapát az eperfának volt támasztva. A szánkóm is.

Elteltek az évek, most már a férjem fűrészeli tavasszal az ágakat, gyerök, leeső nekem, a fekete eperfa kiszáradt, nem láttam évek óta fekete eperfát, de ha rábukkanok egyre valamikor, majd hallgatom a legyek duruzsolását, aztán leveszem a papucsom, és szaladok, mint rég, hadd fröcsögjön a lábamra a lilásfekete lé, hadd fogja össze a talpam. Már elérem az ágakat, de majd leguggolok és szedek a földről is, nem baj, ha köpik a legyek, aztán arra gondolok, milyen jó, hogy még hallhatom június közepén, hogy nem ér ez semmit, ott a cserösnye meg az eper, mé' nem azt eszed.

Dobtak már ki ruhát faeper miatt?

Szeremle Bajától pár kilométerre levő falu, a Szeremlei-Dunának is nevezett Holt-Duna partján. Ha Anna nem húzná mindig ki az érzelmi magömléseim táplálta közhelyeket, olyanokat írnék, hogy a falu festői környezetben fekszik, meg hogy pazar természeti adottságok, és hogy a horgászok Mekkája ez a vidék.

Két embernek köszönhető, az egyik én vagyok. Már felnőtt voltam, mikor a tűzhely előtt találtam magam és kezdetben nem szerettem, szükséges rossznak tartottam, a feleségszerep nyűgös velejárójának. Mindig jól felszerelt, tágas konyháról álmodoztam, nagy ebédlőasztallal, fűszernövényekkel, hatalmas serpenyőkkel, de hogy ebben sütnöm-főznöm is kellene, fel sem merült.

Huszonéves koromig a mama főztjét ettem, külön hálás vagyok, hogy nem maradt ki a menza sem, mert nem lettem volna tanúja a jelenetnek, amikor Nati beletörte a VéSanyi hátába az alumíniumvillát, és azt sem láttam volna, hogy Litti barátom csakazértis beledug a konnektorba egy másik alumíniumvillát. Tényleg szikrázik. Életre szóló élmények, a betűtésztás paradicsomlevessel együtt.

Mama hagyományos magyar konyhát vitt, én közben Margaret Thatchernek készültem, és cseppet sem érdekelt, mi hogyan készül. Az alapokat tudtam, ez az alvégi szobakonyhának és a másik, tanyasi mamának köszönhető, a mamák főztek, én kifestőztem meg rajzoltam a konyhaasztalnál szegedi papucsban, anyám menyasszonyi fátylával a fejemen és be nem állt a szám, kivéve azt a negyed órát, mikor teljes csendben, tátott szájjal hallgattam a vízállásjelentést a rádióban. Ez volt a kedvenc műsorom. A mamák aggódtak emiatt, ma már én is furcsállom, de közben rám ragadt a karalábéleves elkészítése.

Mamából már csak egy van, én meg ott találtam magam a saját konyhámban, feleségként, néha a reggeli kávé fölött néztem a férjem és arra gondoltam, ha nem kezdek főzni, rövidesen éhen fogunk dögleni. Elkezdtem. A tűzhely feletti polcra hónapokig ki volt ragasztva egy cetli, sózd meg! Kétségbeesetten kapaszkodtam az alapokba, a vásárlással nem volt gond, szombatonként másnaposan kóvályogtam a piacon hányingerrel küszködve, ahhoz a henteshez mentem be először, ahova a mama járt és böngésztem a rongyos Horváth Ilonát, de így is majdnem éhen döglöttünk, mert leégett, kiszáradt, szétfőtt, összeállt. Volt sok hiszti, dühös könnyek, ordítozás, sohatöbbetnemfőzök, vágytam a jól ismert ízek után és utáltam az egészet. Nem kértem segítséget, mert beképzelt voltam és túl büszke ahhoz, hogy bevalljam, nem megy, ettük az ehetetlent.

Hirtelen sok időm lett, és a munkanélküliséggel együtt belépett az életembe egy másik ember. A Másik Emberrel függő viszony alakult ki. A mai napig meg tudnám fojtani egy kanál vízben, ha fél óránál többet töltök vele, ugyanakkor lenyűgözött. Ráadásul szeret főzni és tud is. Először értetlenül hallgattam, aztán irigykedve. Tud valamit, amit én nem. Tudja, hogy a főzés nem nyűg, hanem szenvedély. És elkezdtük, ketten. Nem ismerek mást rajtam kívül, aki msn-en tanult főzni. Nemcsak a főzés örömét tanultam meg tőle, még egy fontos dolgot: olyan nincs, hogy semmi nincs itthon.

Hosszú kilométereket tettem meg a tűzhely és a számítógép között rohangálva, röhögve írtam, tíz deka kristálycukrot ráztam ki az előbb a billentyűzetből. Elmondta, milyen fűszerekkel kell tűzdelni a húst, én megbocsátottam, hogy fontos események előtti órákban, mikor négy különböző ruhában fényképeztem le magam és küldtem át, szerinted melyikben menjek, kurvás ez a harisnya? fogta magát és lefeküdt aludni. A zöldbabpörköltért cserébe cipeltem fel Pestre a saját termesztésű spenótot meg a disznópörköltnek való húst. Hitetlenkedve olvastam tőle a karácsonyi menüt, cserébe azt is megbocsátottam, mikor összevesztünk a Ráckertben és dühében nyakon öntött egy korsó sörrel. Lehülyepicsázott, de órákig hallgatta az önsajnálattól csöpögő ömlengéseimet. Lehülyefaszoztam, de mindig ő volt az első, akinek írtam karácsonykor. Egy dolgot nem hittem el neki soha, hogy a futás is élvezet, egyébként is azt mondta, a vastag combú nők szexisek, és neki elhiszem. A combom még mindig vastag, de főzni szeretek és élvezem, megtanultam türelmesnek lenni és még malackarajkodhatok is. Bisztő Gyalla, barátom, köszönöm!

Kitől tanultak főzni?

Izgatottan figyelem a versengést, mi lesz Magyarország kedvenc étele. A somlói galuska jelenlegi első helyezése a desszertek között bosszant,de hogy a sertéspörkölt az első húszban sincs, azon nem csodálkozom. Abban az országban, ahol a hús a sertés szinonimája, de a pörkölt hetvenöt deka combból készül, ott ezen gúnyosan röhögni kell, nem csodálkozni.

Egy évben négyszer eszem sertéspörköltet. Először a disznóvágáson, aztán március végéig még háromszor, utána nem kívánom, tavasztól a zöldekre vagyok kiéhezve. Sertésből a pörkölt egyébként is a futottak még kategóriába tartozik nálam, de főzni imádom. Szeretek főzni, néha azt is elhiszem, hogy tudok. Igazán elememben akkor vagyok, ha pörköltet csinálok. Birkán és kecskén kívül mindenből készítettem már pörköltet és paprikást, bográcsban is. Vannak, akik sosem tanultak rajzolni, énekelni, kiváló műszaki érzékkel rendelkeznek, és simán megy nekik a térlátás. Én ösztönös pörkölt- és paprikásfőző vagyok, azt hiszem, így születtem.

A zsigereimben érzem, hogyan kell, és a zsigereim határozottan tiltakoznak az ellen, hogy hetvenöt deka combból készüljön a sertéspörkölt, olaj alapon indítva. Mi? Lapocka? Felejtsék el, mondom, hogy sertéspörkölt! Kockára vágott színhús, bőrös comb, csontos húsdarabok, hatalmas cupákok, tüdő, vese, máj, köröm, nyelv, szív, hosszúkásra vágott bőr. Ebből másfél kilónyi. Így kezdődik a disznópörkölt. Ezért van négyszer, a toron a pörköltnek való egy külön vajdlingban van, innen markolom ki a húst, és viszem haza, hogy aztán előtörhessenek belőlem az ösztönök.

Állok a konyhában és vigyorgok, mert tudom, érzem, hogy mennyi hagyma kell, nem számolgatok, nem méregetem a húst. A kezem magától indul el a disznózsír felé, belemerítem a fakanalat és tudom, mennyit merjek belőle. Nem kell ránéznem a húsra, üzeni. Megfonnyasztom a hagymát, ráteszem a húst, sercegjetek, kavarok egyet és beszívom a friss hús szagát. Szórom a fűszerpaprikát, nem tudom, kinek a keze, nem az enyém, ennyi elég lesz, megint az érzés, és megint a vigyorgás, mert ez tényleg nem lehet tanulni. Összerázom, rádobom a hajszálvékonyra szeletelt fokhagymát, sózom, borsozom és otthagyom. Majd szól, ha kevés rajta a szaft. Nem kell bele paprika meg paradicsom. A fűszerpaprika, a hagyma meg a hús tudja a dolgát. Meg én is. Nem nézegetem, nem kóstolgatom, és nem kell újra sóznom, mert úgy jó, ahogy van. Soha nem kóstoltam még pörköltet. Néha odamegyek, de csak azért, mert ez egy intim kapcsolat, megrázom, óvatosan, ahogy egy piros-barna menyecskét szokás, de szép vagy azanyádistenit, nézd, ezt a bort fogjuk hozzád inni, jó mi? Most szeretem a villanytűzhelyem, mert a sparheltra emlékeztet, ahol a fahasábok is maguktól akadnak a kezembe,

Hódos vagy Lány, úgy tüzelsz, mint öregapád! Igen, és úgy főzöm a pörkölteket, mint a mama. Ő sem kóstolja meg soha.

Ugye nem csak combból főzik?

A haltöpörtyű még halevő családokban is ritkaság, horgászok és elszánt rajongók csemegéje. Pedig a halban más országokban nagyra becsült zsíros lehetőség, nálunk, itt jelentkezik a legtöményebben.

A kedvenc italom, rögtön a vörösbor és a törköly után. Mindent szeretek, ami vele kapcsolatos. A történetét, mert azokra az időkre emlékeztet, mikor megpezsdült az élet, az országot naiv hit, lelkesedés járta át, hitetlenkedve, de mosolyogva néztük a retkes buszmegállókra ragasztott táváris konyec! plakátokat, és büszke voltam, hogy apám generációja rábólintott a rendszerváltásra, holott az okosabbja már akkor tisztában volt vele, ők szívják meg legjobban.

Egyik kedvenc blogomnak, a kretén.hu-nak, a Malackaraj a kedvenc gasztroblogja. Öleljük át egymást! Sziasztok!