Évának

Úgy rendesen sose szerettem bele férfiba a főztje miatt. Séfbe igen. Háromba. Eddig.

Csak gondolatmaradékként maradt meg egy írás, szerintem Feldmár András, mert arra biztosan emlékszem, dns küldte és ő bírja Feldmárt. Az etetésről szólt. Nem ahogy Szily, máshogy. Nem tudom linkelni, idézni se, remélem lesz olvasó, vagy maga dns, akinek beugrik, mit olvastam, de etetni intim dolog, ez volt, és ez a lényeg.

Annyira intim, hogy nem tűröm az ellenszenves vendéget. Jöttek ide ideiglenes tyúkok, mind hülye, gyűlöltem minden falatot a szájukban. Hosszan ugattunk a szájában ezüstkanállal, hóna alatt lexikonnal nevelt férjjel, hogy kéne velük viselkednem, de miért kéne? Rövid ez a megalkuváshoz, faszfejek, takarodjanak, vagy álljátok a levezetést. Amelyikkel ugyanolyan sav jön fel, vagy pont az enyémet semlegesítő, akár vegát is főzök neki, nem egyszerűen önző vagyok, csak nem bírom a terembe, főztömbe tolakodó, rossz kémhatású egyedeket.

Pont így érzek más szívből odatett főztje felett, kapok a teréből, belőle. Pont ezért adom olyan kényesen. Vagy senkinek se esik jobban a más főztje? Egy vajas kenyér máséból? Fehérkenyérből, pulton tartott vajból, erezetlen hegyeserősből odarakva? Életem legemlékezetesebb fogásai között ott van ez is, Éva pici konyhájában, Michelin-csillagokat lenyomva. Egyetlen dolog érdekel étteremben, otthon, mindenhol, és akármilyen messziről kiszagolom, mert a vaddisznónak jó az orra, csak nagy a feje és durva a járása, van-e benne szív, vagy nincs? Nem feltétlenül engem kell szeretni, az ételt, az etetést, az adást. Ha engem is, az lesz az emlékezetes falat. Ha nincs benne szenvedély, szerelem, szart se ér az egész. És általában tényleg szart se ér, kevés az elismert, jó étterem, ahol ne lenne vágy az ételekben. Van ilyen, de nem sok.

A legtöményebben étteremben lehet megélni ezt a szájbakapást, mert ott akarnak és pontosan célozva tudnak adni. Nem csak akarják, és izomból, lendületből viszik be a labdát, hanem pontosan a bal felső sarokban kapod, mert ott fáj a legjobban. Így ettem a Bockban a fekete tarhonyát, a havi kosztpénzt egy este alatt elcsapva. Azt a pénzt, ha görcsösen eltesszük, sose emlékeznék erre, aztán mégse haltunk éhen. Így ettem az almásrétest az Olimpiában, egy nyavalyás almásrétest, amitől délután kettőkor nyafogva visítoztunk két felnőtt férfival az asztalnál, mint rózsaszín kismalacok, és kértem még egyet. Így ettem a Goldban a fekete pudingot, a Goldban, ahol műanyag és izzadságszag keveredett a vérpástétommal, előbbi kettő mégse zavart. Így ettem a baszottnagy harcsából, amit Hinta szerzett, csak nekünk, mert nagy volt a pofánk, baszottnagy harcsa nem jó. De jó. Szeretnék még pofázni, hogy szerezzen még valamit, bármit, mit érdekel mit. És így ettem még annyi mindent, mert a más főztje mindig jobb. Mindig. Nagyon becsüljék meg.

Szerettek már bele valakibe a főztje után?