Szeretem a lábszárat, egyértelmű, nem akar többet mutatni, mint ami, de abban erős. Parasztgyerek a szusibárban.

Különösen szépet kaptam fatertól, volt vagy két kiló. Gondoltam, most kiélem magam, nincs otthon senki egész nap, tobzódhatok.  Először is kerítettem kb. 20 deka jó, félig húsos szalonnát, óvatosan kisütöttem belőle annyi zsírt, amennyit csak tudtam, majd félretettem. A húst gyengéden beszórtam liszttel, majd a forró szalonnazsírban gyorsan, de alaposan körbesütögettem, majd őt is félretettem.

A maradék zsírban (kevés) fél marék barnacukrot megposlasztottam (karamellizálás) hozzáöntöttem 3 dl házi paradicsomlevet (asszony) 3 dl húslevest (anyám) pohárnyi hagymásan párolva eltett gombát (vargánya-róka mix) (én) 20-25 szem ecetes gyöngyhagymát (bóti) 2-3 dl portugiesert, 1 citrom és 1 narancs levét.

Összeforraltam, fedhető tűzálló tálban a húsra öntöttem, rákarikáztam héjastól 1 citromot és 1 narancsot. Lefedtem és a sütőben 130-140 fokon kb. 2-3 órát pároltam-sütögettem. 3 óra elteltével sütőből ki, narancs-citrom eldob, húst a trutymóból kivettem, szalonnaforgács trutymóba bele, botmixerrel pürésítettem, (ha még nem az) akkor sűrű szósszá beforraltam, a húsra öntöttem, vissza a sütőbe pirító fokozaton néhány perc és kész.

Sűritett Édenkert.

Találtam még a fagyasztóban némi maradék magunk csinálta krokettet a múltkorról, (nem az igazi, burgonyafánk kéne hozzá) kisütöttem, kinyitottam egy második üveg bort (az első maradéka valahová elfolyt) és üdvözült mosollyal vártam haza a családot.

Jöttek is, ahogy kell, sorban.

Lányom: Apa, tudod, hogy én ilyen barna húst nem eszek! Pulykamell van?

Fiam: Ez meg mi? Marha? Miért nem sztéket csináltál belőle? A szaga (!?!) jó. Szeretem én ezt? Majd holnap eszek, most rendeltem pizzát.

Nejem: Jól néz ki… Mi otthon sosem ettünk marhát. Tudod jól, ilyenkor én már nem eszem. Pláne marhát.

Csak álltam ott, mint akinek csomót kötöttek a farkára. Hármat. Megvan! Áthívom a Lacit. Ő százötven kiló tiszta gasztronómia és imádja a marhát. Valahonnan önigazolást kell szereznem, hogy a lábszár jó lett. (Mert jó lett). Tíz perc és itt a Laci. Megkínálom, eszik. Arca rezzenéstelen, vág, tunkol, nyel. Végre megszólal: Hát kedves Freddie (valamiért így hív évek óta) , nem rossz, de volt már jobb.

Na dehát Picasso sem hugyozott minden reggel egy új Guernicát a hóba…

Egyszer meg lehet enni. Natessék. Nem kellett volna áthívni. Tudod mikor lesz legközelebb. Este átjönnek a szomszédék kártyázni. Újabb tesztalanyok.(Önigazolás kell) Hm. Érdekes az íze. (Szóval szar) De miért édes? (Azé bazmeg, mert ilyenre csináltam. Direkt.)

Csüggedten toltam be a sült jó háromnegyedét a hűtőbe. Megálljatok csak, holnap majd kaptok krumplifőzeléket pulykafasírttal. Disznók elé gyöngyöt, na hiszen. Másnap reggel álmosan megyek a hűtőbe a tejért a reggeli kávéhoz, látom ám, hogy nem látom a lábszárat. Csak a tál van üresen (!) a hűtőben (!)

Engem kiraboltak!

Félóra, mire összevergődik a család és megoldódik a rejtély. -Apa, -szól Dani. Este, már aludtatok és átjöttek a fiúk meccset nézni. A szünetben megettük azt az izét ami a hűtőben volt. Kurvajó , majd csinálsz máskor is?

Én meg csak álltam ott, mint Picasso a hóban.