Kunnéni borzalmasan randa volt. Akkori eszemmel nem tudtam nála rondábbat elképzelni. Nagydarab, nagy hasú, nagymellű (TÚL nagy mellű) nagyhangú középkorú asszony bibircses orra alatt ritkás bajusszal, alatta még ritkásabb fogsorral. Túl hangosan beszélt és állandóan kommandírozott, rendszabályozott, sőt fenyegetett minket. Ő volt az óvodában a konyhás néni.

Összesen egy évig voltam óvodás, de ennek az egy évnek mélykék égboltján két dolog húzott felejthetetlen, retinazsibbasztó fénycsóvát: Kunnéni, meg az óvodai paradicsomleves. Óvodásként rossz evő voltam (ez mára elmúlt), és válogatós (nagyjából ez is), valamint nem szerettem ha utasítgatnak és ugráltatnak, mert otthon, drága jó nagyanyámnál ez nem volt szokás. Egyszer bosszúból fogadtam két pofonba a Patrik Jancsival, hogy nem tud egy szem zöldborsót egészben lenyelni úgy, hogy nehezítésként további egy-egy szemet az orrlyukába helyez. Vesztettem, de megérte, mert miután lenyelte és diadalittasan körülnézett, heveny fuldoklórohamot kapott és végighányta zöldborsófőzelékkel gyakorlatilag az egész Kárpát-medencét, úgy, hogy még az előző napi káposztás cvekedliből is melléhelyezett egy mintakollekciót. Na, amit akkor a Kunnénitől kaptam, arra máig emlékszem, de ismétlem, megérte, mert nincs annál szebb, mint amikor az ember gondosan kidolgozott terve valóra válik.

De most inkább a másik óvodai rémről mesélnék, a paradicsomlevesről. Liszttől nehéz, súlyos, ragadós, agyoncukrozott édes piros Drakula-szörp (tudják milyen) tésztával vagy fél marék rizzsel az alján. Nem megenni, megszagolni is komoly próbatétel volt, de mi ettük, mint a gép, mert a szocialista óvodás inkább meghal, de nem hagyja ott az ételt. A fenti okokra vezethető vissza, hogy a paradicsomlevessel történő barátkozásomban itt egy rövid, mintegy 25 éves szünet található.

Már házasságkötésem után, egy, a hitvesem által családunkba került változatot reszelgettünk közösen addig, amíg mára számunkra már-már tökéletesnek mondható. A recept egyébként valószínűleg Itáliából származik.

Obligát hozzávalók:

  • 1 nagy fej hagyma,
  • 2-3 gerezd fokhagyma
  • só, frissen őrölt bors
  • 1 csapott evőkanál cukor
  • 4-5 evőkanál olaj (jó, ha oliva)
  • fél liter húsalaplé vagy húsleves.

Különleges hozzávalók:

  • 1 liter házi paradicsomlé (mi mindig magunk termesztette, magunk befőzte paradicsomléből csináljuk, boltiból is lehet jó, de arról nem tudok nyilatkozni)
  • 3-4 szál angol zeller
  • opcionálisan három centi szardellapaszta
  • egy evőkanál balzsamecet ízfokozónak
  • Végül rengeteg reszelt parmezán vagy érett juhsajt, vagy bármilyen reszelhető sajt, aminek íze van. (Figyelem, ÍZE!)

A hagymát apróra vágom és az olajon a fokhagymával megfonnyasztom. Ha már sárgul és sistereg, mehet rá a 2-3 centisre felvagdalt zeller, rövid pirítás után a szardellapaszta, a balzsamecet és a cukor. Újabb rövid sistergés után a paradicsomlé és a leves. Addig főzzük lassan az egész miskulanciát, amíg a zeller megpuhul, ekkor botmixerrel elturmixoljuk, hogy sűrű, krémes állagú levest kapjunk. Ekkor sózhatjuk, borsozhatjuk, csípethetjük, még állítgathatjuk a sűrűséget, de vigyázzunk, mert hígan nem jó, valamint lábgombát és hét évig tartó szegénységet okoz.

Figyelem! Tálalás előtt a botmixert távolítsuk el, mert undorító bakelites ízt ad az ételnek, ha túlfőzzük, vagy kibökheti valakinek a szemét, ahogy a tál fölé hajol. Az asztalnál meglehetős mennyiségű reszelt sajttal koronázzuk művünket, majd elfogyasztjuk. Ez igazából egy tartalmasabb őszi-téli leves, nem egy könnyű nyári gazpácsóivadék, például hólapátolás, vagy hat óra aluljáróban harmonikázás után becsüljük meg igazán, de máskor is jó. Én mindig tudtam, hogy szeretem a paradicsomlevest, csak rá kellett találnom az igazira.

Kunnéni meg le van szarva.

Hogyan főzik a paradicsomlevest?