Vegetáriánusok már többször szóvá tették, hogy állatbarátként, hovatovább menhelyvezetőként ugyan hogy tudok húst enni – aki képes ilyesmire, az nem is szereti igazán az állatokat. Mit lehet ilyenkor tenni? Kénytelen vagyok hevesen bólogatni, és belátni: lehet, hogy tényleg nem szeretem az állatokat.

Talán első osztályú meggyőződéses vega lehetne belőlem, ha nem lennék oda a húsért (meg nem lennének fenntartásaim az ideológiai oldalával, de ez most tökmindegy), így viszont nem is próbálkozom, marad a töpörtyűs szalonna fél rúd szalámival, a kenyeret lehetőleg kihagyom, mert csak a helyet foglalja. Felmerül persze a kérdés: milyen állatot lehet megenni, és milyen alapon? Hol kezdődik az ennivalónak nevelt haszonállat, hol a társállat, hol vannak a határok?

Zsenge huszonéves koromban még elképzelhetetlennek tartottam, hogy saját nevelésű jószág kerüljön az asztalra. Voltak tyúkjaim, de vagy végelgyengülésben hunytak el, vagy a róka koma csapott belőlük vacsorát. Aztán elkezdett benőni a fejem lágya (ill. egyesek értelmezésében szívtelen dög lettem), és ma már ott tartok, hogy bizony jó lenne mindenféle állatot tartani saját fogyasztásra. Egy ideig volt is rá alkalmam, és roppant egyszerűen kategorizáltam: a társállatként tartott jószágok saját nevet kaptak, a tányércélúak pedig egységesen Bélák lettek.

Véleményem szerint az étkezési Bélát a lehető legjobban kell tartani, szeretgetni, etetgetni; ha eljön az ideje, gyorsan és kíméletesen átsegíteni a túlvilágra, majd nyugodt lelkiismerettel elfogyasztani abban a tudatban, hogy Bélának szép élete volt, amíg volt. A kivégzésben egyébként nem bírok részt venni, mert bár meggyőződésem, hogy minden szempontból jobb boldogan élt Bélát enni, mint pl. nagyüzemileg meggyötört zsúfoltketreces Jenőt, de valami borzasztó, legyőzhetetlen gátlás van bennem az ölést illetően. Még beteg állattal kapcsolatosan is, aminek már megváltás a halál, de egészséges jószággal pláne. Ne mondja senki, hogy nem próbáltam ezt a blokkot leküzdeni: bő nyolc éve egy hangulatos nyári éjszakán nekiduráltam magam, hogy egy beteg tyúknak elvágom a torkát. Szemlátomást a végét járta az állat, nem akartam szenvedni hagyni, sem a szomszédokat felzargatni; választhattam, vagy levágom én, vagy megvárom, míg kimúlik. Remegő kézzel, liftező gyomorral felelevenítettem, hogy is kell az ilyesmit csinálni, késélezés közben sűrűn motyogtam, hogy mennifogmennifog, és elkönyveltem: eme történelmi lépéssel/vágással leküzdöm a zsigeri félelmemet, és a tyúk halálával új élet kezdődik.

Nem kezdődött. Ájulásközeli állapotban húztam egyet a késsel a tyúk torkán, a félholt állat kérdőn rámnézett, és rohadtul nem történt semmi. Jakérem, hogy a kést jobban oda kéne nyomni! Nem bírtam, eldobtam a kést, és lerogytam bőgni. Egyfelvonásos drámánk stílusos díszletet kapott a Jóistentől. Vihar volt, dörgött, villámlott a nyári éjszaka, és a fehér fényben fel-felvillant a nyomorúságosan fekvő madár teste – olyan gyenge volt, hogy be se tudott vergődni a pár méterrel arrébb lévő ólig.

Kapd össze magad, mucikám, ez itten a beavatás a nagybetűs életbe – rúgtam magam oldalba. Megmarkoltam a kést, a tyúkot, odaszorít, elhúz.

Jobban meghaltam, mint a tyúk. Berohantam a házba, belázasodtam, hánytam, egész éjjel vacogva bőgtem, és immár teljes bizonyossággal tudtam: sohasohatöbbé, nekem ez nem megy, és nem megy azóta sem. A halállal mint elkerülhetetlen végkifejlettel már úgy-ahogy megbarátkoztam, pusztult már el a kezemben ló, kutya, macska. A vértől nem undorodom, vénát szúrok, sebet mosok, gennyet nyomkodok, de rá kellett jönnöm, hogy az eleven szövetbe vágni, roncsolni képtelen vagyok. Olyannyira, hogy az első injekció beadása előtt egy próbatűvel szurkáltam egy jobb sorsra érdemes plüssállatot, hogy megszokjam az érzést, ahogy a tűben végződő fecskendőt bedöföm egy testbe. Talán mondanom sem kell, a mai napig utálok injekciót beadni (márpedig muszáj), és ha egyetlen ember maradnék a bolygón, rászorulva, hogy magam végezzem el a gyilkolászós piszkos munkát, valószínűleg gyorsan vegetáriánussá válnék. Vagy rászoknék a döghúsra.

Következő rész: Kinek ki a Bélája, és miért éppen az?

Vágtak már saját kézzel?