"Nemtom mennyi kell, de a diót úgy lopom a szomszéd tanyáról, ahol három fa van és kibaszott sokat teremnek. Már leszedtem a javát, arra vártam hogy legyen egy jó szél ill. vihar (na most volt) mert akkorák a fák, hogy leverni lehetetlen, rázógép nincs. Rohadt sok dió van, még a tavalyi egy része is megvan, ne vegyél egyelőre, majd meglátod, mennyit küldök és ha több kell, utána vehetsz, eladót nem tudok, ez a három fa bőven eltart minket, még sok is, de sajnálom otthagyni a termést, a gazda nem foglalkozik a tanyával, egy facsemetés vette meg, beültette az egészet fenyővel meg csavart fűzzel, azóta ott rohad az egész ültetvény." Hajni

  De az egész a diótúladagolás előtt kezdődött. Az őszi Volvo-találkozó, teljesen stílusosan, valami fájdalmas hidegben volt a tököli reptéren, nem is bírtam sokáig. Kormányfűtésem nincs -ülésfűtésem van, de a kezem fázott- a kezeimet felváltva próbáltam kiolvasztani az ötven fokos levegőt okádó szellőzőkön, amikor megláttam az almákat. Ládákban. Talán a hideg vette el az eszem, de rámutattam a harminc kilós kiszerelési egységre és hazahoztam.
  A fél köbméter nyersanyagról rögtön a közös hasznosítás jutott eszembe. Lesz diós almacsatni és almás pite dióval tonnaszám, de egyik este valami rémesen egyszerűre vágytam, ehhez képest órákig melóztam egy borzasztóan primitív vacsoráért.
A monoton fizikai munka kiválóan kicsatolja a legsúlyosabb kattogást is, reggel futottam, délután bringáztam, és mire megpucoltam a diót, majd a szárazon megpirított magról lekapirgáltam a keserű héjat, egészen meditatív állapotba kerültem, magyarul elment az eszem. Az almát felkockáztam, és a 200 fokos sütőben húsz perc alatt megsütöttem, elkevertem a szárazon pirított, kicsit megtört diógerezdekkel és megettem. Be se néztem a hűtőbe, mit lehetne még. Ember kimaradt a programból, de akkor jelzett volna a csengő, instant palotaforradalom, mától hippik vagyunk?  Vitathatatlanul a gasztroblogger párja az élet császára, a legkisebb minőségi kilengést dráma követi. 
  A dió és alma felét otthagytam, mégis furcsán éhes maradtam, benéztem a hűtőbe. Gorgonzolát, parmezánt, sonkát, vajat láttam, a szekrényben balzsamecetet, sót, kevés chipotlét, fahéjat, akár mind egyszerre kikerekítették volna az alma-dió salátát, úgy jóllakok vele, és nincs ez az undorba hajló unott érzés. Hiába ettem, nem laktam jól, valami hiányzott. Nem, nem a hús, az ízek hiányoztak, de az alma és a dió csak így, magában, fűszertelenül és üresen elindította a karácsonyt, a Mikulásra kapott narancsokat, házilag aranyra fújt cirokvirgácsot, majd a nagyon durván menőnek számító My Little Pony várat, a két barátnőmmel közösen kihisztériázott szőrmeállatos órát (nekem egyszarvú, Györgyinek páva, a Ritának már nem emlékszem milyen volt), a megszámlálhatatlan mennyiségű lovas naptárat, amikor én csak a kalitka ajtaját akartam feszegetni és sokkal később a kék köves gyűrűt, amikor nem is hordtam kéket. Mostanában hordok, de kifogytam a gyűrűből.
  És borzasztóan furcsa, de a konzumelmebaj kora harácsonyi termékeivel együtt jól emlékszem a narancsokra is.
  Idén karácsonykor a narancsoknak fogok emléket állítani, bonbongyártás lesz, főleg naranccsal.

Ugye ér ételt ajándékozni?