Szeretem a kínai konyhát. Szeretem a kínai konyhát a maga helyén kezelni. A világ egyik legnagyobb, legmeghatározóbb konyhája, jó neki. Legalább nem fél a sötétben. Ettem kínait a világ számos pontján, (Kínában is) de megmondom őszintén, nekem az amszterdami kínai ízlett a legjobban.

Azt hiszem a Trükkös halál című filmben – a mozifilmben, nem az ótvar sorozatban- hangzott el talán a végén, hogy a legigazibb pizza Sydneyben kapható (ha tévednék, halál fejemre), ezért aztán ezen sincs semmi csodálkozni való.

Múlt hétvégén aztán úgy döntöttem, hogy kínait fogok riszájklingolni. A kínai kaja meg a riszájkling úgyse áll messze egymástól. Mindenki ismeri azokat az városi legendákat, hogy a kínai étterem konyháján nincs szemetes, meg hogy a kínai konyhában, ami mozog, azt megsütik, ami nem, az meg a köret.

Szóval abszolút nem remegett a kezem, ahogy nekiláttam, mihelyst a szombati ebéd után a felettébb rossz kihozatallal elfogyasztott kacsasült mellől kicsiny családom elillant. Gyakorlatilag csak a mellét ették meg, meg a combját. Ott maradt rengeteg pirult csont és fénylő bőr, cubákok, bőnyék, inak, zsigerek, porcogók és húscafatok, egyebekről nem is beszélve. A kutya gyakorlatilag már ásott befelé az ajtó alatt, de most úgy gondoltam gonosz gazdi leszek. Ebből én levest fogok főzni. Keleties másodkacsa-levest.

Úgy tudom, hogy kínai éttermekben a pékingi kacsa lemeztelenítése után csontvázát elviszik, és a vacsora végeztével ínycsiklandozó levesként tér vissza az asztalhoz. Na, ilyen nagyívű terveim nekem nem voltak, gondoltam megfőzöm a csontvázat némi zöldséggel, oszt' kalap.

Ha nem sikerül, a kutya még mindig ott van az ajtó másik oldalán. Legjobb tudásom szerint összemetéltem a csontozatot, nagyfazékba tettem, felöntöttem vízzel, hogy jól ellepje. Utána borítottam egy fél zacskó fagyasztott vegyes zöldséget, (Így van, fagyasztottat, ennyit szántam rá) - répa, fehérrépa, karalábé, brokkoli, kelbimbó, karfiol- belekarikáztam egy fél szál pórét, került bele fél marék szárított gomba, ugyanannyi zöldborsó, körömnyi reszelt gyömbér, só, szemes bors, egy hegyes csípős paprika, ennyi.

Feltettem főni, majd elmentem szundítani egyet a tervezett esti borozgatásra. Bő két óra múltán, mikor felébredtem, megtekintettem a (bízvást mondhatom) végeredményt: Olyan színe volt, mint egy nyolcvanforintos „Made in EU” sörnek, amit nem iszik senki, csak azért gyártják, hogy fogyasztása után önjelölt mártír gasztrobloggerek modoros tesztekkel szórakoztassák az unatkozó és jobb sorsra érdemes olvasótáborukat. Egyszóval randa volt, na. Meg is kóstoltam. Az íze csak egy kicsit volt jobb, mint a színe. Mint mikor egy kacsa meteorzáporba kerül, szarrá ég, majd elsüllyed a Bajkál –tóban, és három napig hever a partra vetve, míg a mentőcsapatok megtalálják.

Már éppen füttyenteni akartam a kutyának, mikor eszembe jutott a kínai ételek mágikus elixírje, a szójaszósz. Löttyintettem bele egy keveset (egy evőkanállal az öt liter levesbe) és csodák csodájára helyreállt a rend. Nem mondom, hogy Michelin doktor csillagot csókolt volna a homlokomra, de egész ehető lett. Olyan kínais. Másnap, felmelegítve a gyerek meg a haverjai egész vehemensen kanalazták. Nem szóltak egy szót sem, csak olyan ferde szemmel néztek rám.

Főztek már lerágott csontból?