malackaraj

Szüleimnek voltak nyulai. A szőrükből kucsma lett meg bunda, a húsukat megettük. Az még nem az a korszak volt, amikor azért tartottuk őket, mert jajj, de cuki, nyunyunyu, nézd, hogy majszol. A francokat, apám gond nélkül levágta a kedvencünket is, és mi sem tiltakoztunk sokáig - gyerekfejjel is tisztában voltunk azzal, hogy a kisállat nem barát, hanem táplálék.

A tűzpiros Berkel a sonkaszeletelők veterán Ferrarija, és nem csak a színe miatt.

- Ááh, öt óra harminc. Akkor még hunyhatok egyet a reggeli híradóig. A szép Kovácsné indul a gyárba. Kávé, pici tejjel, mint rendesen. Csak tudnám, honnan telik ezeknek arabica kávéra. Bár, amennyit a szép Kovácsné otthon van. Biztos második műszakot vállal, hehe. Hmm… házi pörkölés, frissen darálva. Ezek beújítottak egy százezres kávémasinát? Vagy a dédike kézi darálóján…? Biztos nem az a tahó férje vette neki Na, hat óra. Kelnek Novákék a harmadikról.

Lezárunk egy szakaszt, idén a sokadikat. A Malackarajnak van egy penge, céges fényképezőgépe. Messziről jöttünk, megdolgoztunk érte, megérdemeljük, olvasóink is megérdemlik, mától nem csak a betűk lesznek vállalhatók. Most a szombat reggeli kávéhoz/kólához/hideg pörkölthöz elmesélem, miért volt annyi értékelhetetlen kép a Karajon.

Mert se idő, se pénz nem volt rá. De mára, egy újság életében fontosabb dolgok egyre inkább sínen vannak, rámegyünk a képanyagra. Odavágunk, csuhajja!

Nem láttam még olyan háztartást, ahol ne lett volna. Használjuk törölgetésre, forró dolgok megfogására, (néha meg is ég) kéztörlésre, kötény helyett és a lecsöpögött bármit is ezzel tüntetjük el gyorsan, mert kéznél van. Naná, hogy mocskos lesz. Van, aki kétnaponta cseréli, van, ahol mindenhez külön van egy, (perverzek) és vannak, akik egyet használnak hetekig (nem én vagyok, de tényleg).

 A kapszulás, a kotyogós, a Brikkás, és az e.s.e. podos harca, kortesbeszédekkel, árakkal. 

Az alap, az ős, a megdönthetetlen a kotyogós.

Munk Vera is azt szereti.

 "Kávéfüggő anya, kávéfüggő gyereke vagyok, nekem a szuperfinom mamaszag is kávéillatú, és amióta az eszemet tudom, a kávéillatú reggelekhez az isteni hang: halk és határozott kotyogás dukál. Mert az anyukám igen hamar megtanított az alapszabályokra, amelyek szerint az instant kávé nem kávé, a hideg kávé nem kávé, a löttyös kávé nem kávé, és a cukrozott kávé sem az, az ízesítettről és a koffeinmentesről pedig szó sem essék. A kávé a szigorú szabályok szerint nem más, mint a kotyogósban főzött méregerős, csepp tejjel bolondítva.
 A kotyogóssal szertartás a reggel, a legelső pillanatok társa ő: alkatrészei az előző napról szépen elmosva várnak a konyhában, mert a kotyogóst tisztelni kell, bár nem is különösebben sértődős, mert ha hagyom berohadni a kávét, akkor is csak egy pillanat a tisztítás. A kotyogós titka az egészen lassú tűz, hagyni a vizet komótosan bugyogni felfelé, élje át minden cseppje a fölé tömködött aromát. És a kotyogós szép is, minél öregebb, annál jobb, mert a fiatal fémes felületet be kell törni, hogy aztán évekig helyt álljon a konyhában. Igen, a kotyogós nem más, mint a függőséget okozó nosztalgia, ami ráadásul a pénztárcát is kíméli, a legutóbbi egyszemélyes kotyogómat (a függőknek egy-, két- és négyszemélyes is való a konyhába!) ötszáz forintért vettem az újpesti piacon, és azóta is vígan ébreszt reggel.
A kotyogós a hardcore kávés arcoknak való, a kotyogós kiröhögi az átfolyós löttykávéfőzőt és a sznob kapszulás masina háta mögött kuncog. Agresszív és imádnivaló."

A kotyogósok között is vannak veszélyes partiarcok, ők nyomásszabályozós készülékben utaznak.

Lövenberg Balázs egy ilyennel főz kávét. Már amikor sikerül neki.

 "Először is szögezzük le: az otthoni kávéfőzés eleve a megalkuvásról szól, mert a tökéletes kávé Olaszországban készül, bemegyek a bárba az április végi napsütésből, un buon caffè, 80 cent uszkve 1 euró, a pultnál iszom meg, aztán továbbsétálok. Vannak az őrültek, akik ezt a kávét remélik rekonstruálni otthon, rájuk komplett iparágak épülnek, nyolchetes tömörítő tanfolyam, vízlágyító satöbbi. Én is elindultam erre, de aztán megvilágosodtam, hála a Brikkának. Ha személyisége lenne (van), ő lenne az, akitől ha megkérdezik: pesti vagy? enyhe lenézéssel azt válaszolná: budai. Ha a kotyogósnak lelke van, a Brikkának művészlelke, a szó 19. század végi értelmében.
 Ez egy szimpla kotyogó, amire nyomásnövelő szelepet ötöltek, tehát sima őrölt kávéval megy. De képes vagyok perceket tölteni azzal, hogy milliméterre pontosan állítsam be a 0,35 deci outputot eredményező vízmennyiséget. Hogy előmelegítsem a szűrőt. Hogy megtisztítsam a szelep alját. Hogy a kávé pont annyi legyen és pont úgy domborodjon kis halomba.
 És ha minden stimmel, akkor van esélyem olyan kávét kapni, mint egy 20-szor annyiba kerülő Gaggiával vagy la Pavonival. Öt év alatt két géppel háromszor sikerült. A maradék párezer kávé mintegy 70 százaléka erős közepes volt, a többi ihatatlan. Valamit valamiért."

A kapszulásokat Havas Dóra képviseli.

 "Kettőnk közül én vagyok az, aki a konyhai kütyüktől izgalomba jön, én viszont nem kávézom. Ha tenném, egészen biztosan valami csinos kis eszpresszómasina ülne a konyhapulton, amiről pontosan tudnám, hogy hány bar nyomással köpi a különleges gonddal kiválasztott, tökéletesre pörkölt kávét, a lehetőleg dizájnos kávéscsészébe. Aki benéz a teásfiókomba, érteni fogja mire gondolok.
Így a kávé egészen más megközelítésből kerül nálunk a csészébe: egy egyáltalán nem gasztrosznob férfiéból.
 Az elvárások: a kávé legyen erős, lehessen több fajta közül választani, készüljön el egyszerűen és gyorsan, ne kelljen vele foglalkozni. Nem árt, ha a praktikumot egy kis dizájn és marketinges varázs is kíséri - a kávégép jól néz ki, a kapszulák színesek és limitált szériában is kaphatók, és lehet hosszú vagy rövid kávét főzni belőlük. A profi marketing áldozatai vagyunk, bekajáljuk, hogy a kapszulákba csúcskávékat rejtenek és mi szeretjük a felhajtást minden ízesített és rövid ideig kapható fajta körül. Mert okosan kitalálták és szépen csomagolják. Nem kell hozzá érteni és nagyon könnyen bele lehet szeretni. Mivel főleg hétvégén zörög a dizájnmasina, a kapszulák ára annyira nem zavar, 103-124 Ft közötti áron csorog egy adag a kávé a csészébe."

Az e.s.e podosok mellett Orbán Marianna áll ki:

 "Rühellem őket, rühellem őket, mindig kioktatnak! Másodszor kerestem meg a törzsgárdát kávéfőző vásárlás kapcsán, ám kapcsolatom az Index topic kávészakértőivel nem indult felhőtlen barátságnak. Nézd már a hölgyet, pálcikával habosít, biztosan fél a gőzkartól! Az ilyen beszólások után konkrétan azt hittem, soha többet nem megyek a konyhába, ezek itt mind gőzkarral a seggükben, kezükben születtek, semmi keresnivalóm a kávéfőző környékén. Aztán a kíváncsiságom segített túllendülni a kezdeti nehézségeken, végül hallgattam rájuk.
 Határozottan kapszulás gépre vágytam, a kapszulák ára azonban riasztó volt kissé.
A kiválasztott e.s.e nyílt szabványú podos rendszerek előnyei közül két legkézenfekvőbbet említenék: az egyik a gépek és podok közötti átjárhatóság a nyílt szabvány miatt (ami naná, hogy az Illyhez kapcsolódik), ez egyértelműen nagyobb kávékínálatot eredményez. Hagyjuk a limitált marketingrizsát, én válogatni szeretnék! A másik, nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy megfelelően őrölt, tömörített kávépárnát használva tökéletes presszóhoz jussunk pénztárcánkat és konyhapultot kímélő módon. Az e.s.e. rövidítés az easy serving espresso szóból származik, podonként 7 gramm kávét tömörítenek a gyártósoron. Belépő szintű párnák használatával már 40,- Forintért presszót készíthetünk, a drágábbak pedig a kapszulákkal találhatók egy árkategóriában. A gép beszerzését illetően találunk rövid garanciával bíró, de tökéletesen felújított darabokat 25.000-30.000,-Ft közötti áron, de ha ragaszkodunk az új berendezéshez, mélyebben a zsebünkbe kell nyúlnunk. Nagyjából 60.000,-Ft-tól kaphatók az új beszerzésű podos gépek. Egy dolog fontos, nem keverjük a podot a paddal, a tömörítés nélküli vakítást padnak hívja a szakma, aki presszót szeret, ilyet nem visz a konyhájába."

A másik oldalon egy egyáltalán nem csípős, hülyebiztos mexikói étel, az aszalt szilvás csirke.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy láncfűrész. Szép, új láncfűrész volt, Güde, garanciális és kék - ez utóbbinak különösen örültem, mert adott esetben rózsaszín munkásgatyához is jól megy, ami mondjuk egy narancssárga láncfűrészről nem feltétlenül mondható el. De egy kék láncfűrész! Egy kék láncfűrész bármilyen ruhával jól kombinálható, akármilyen szettnek markáns kiegészítője lehet.

A kupicáspohárra is áll az autóktól egészen a párválasztásig érvényesíthető vágy, legyen benne anyag.

A legtöbb konyhai géppel bizalmatlan vagyok, ez annak köszönhető, hogy többször láttam felrobbanni a pébépalackos gáztűzhelyen a félelmetes hangokat kiadó, ugráló, táncoló kotyogót, amit nemegyszer föstés követett. Gyorsan megtanultam, hogy ami a konyhában hörög, sziszeg, sípol, fújtat, attól jobb távol tartani magam. Apu hülye poénjának köszönhetően - érintsem a nyelvem a patronhoz - egy életre meghatározta a viszonyom a szódásszifonnal is. Nem csinálok szódát, amíg készül, hatótávolságon kívülre menekülök. A nyugodt napoknak vége, a Jézuska jött, és hozott egy szörnyet.

Összegyűjtöttük az idén megjelent, újra kiadott gasztronómiai témájú könyveket, és besoroltuk, melyiket kinek ajándékoznánk?

Egy kisteherrel, két tükörrel beparkolni, felejthetetlen pillanat. Kést fenni acélon, önfeledten, ahogy nagy lazán, a bikányi hentesgyerekek kenik a pultban, miközben egy kötelező flört is belefér, súrlódik a fém, igen, háromujjnyit kérek. Azt kéne megtanulni.

Olyan nincs, hogy van egy rendes késem, de nem tudom megfenni, ezért beszereztem a gyakorlókést, és a gyakorlóacélt.

A halaspult előtt ciccegek a megfogyatkozott pontykolónia szeme közé, mit szólnátok egy halászléhez? -még mindig én vagyok az az amatőr, aki döntéshozó típusú barátokat hívogat bevásárlás közben. Neeem, az sokáig tart. A hallé? Miért tartana sokáig? Fél óra. De sokáig tart, mire lepaszírozod... Remek felvetés, reflexből ugrok a labdára, pedig telefonon halászlétechnológiákat ütköztetni egyedül a telefontársaságnak kedvező. Jól van, menjünk csak torokra, azt szereted. Az nem hallé, olyat én nem. A másikat nem eszem meg, vízben főtt ponty, brrr. Hasonló érveket passzolgatunk pár percig, a halászlé közben elúszik.

Lassan kapcsolok, a múltkor is megetted, mit telefonálgatok, elment az eszem, a jégkása fölött megvitatni az egyik eldönthetetlen nemzeti kérdést? A pontyok megmenekültek, egy kiló konfliktusmentes halat kérek szépen, mielőtt megfagyok, az a rózsaszín jó lesz. Nem, ezt nem láttamoztatom le telefonon, jó lesz.

A serpenyőbe fektetett filéből szép szálkasor meredezik, ki kell húzkodni. A műveletre létezik célszerszám, széles csipesz, de azt egy átlagos háztartás a fagylaltgép után szerzi be. Szemöldökcsipeszed van? A hirtelen megváltozó testtartás és leplezett wtf? arckifejezés miatt gyorsan hozzáteszem: Elmosom. Melléerőltetek egy cápamosolyt, így állok a szétrobbantott konyhája közepén, a pulton szalonnadarabok keverednek szeméttel, paradicsom csöpög a padlóra, vállalásom hiteltelen. A beletörődés után a legkönnyebb modell érkezik, pihékre koncentráló típus, szárai vékonyabbak a halból meredező, fehér drótoknál. Vanda imádja, amikor nála főzök.

Csípőfogó? A garázsból bejön a kombinált fogó, vadiúj darab, tökéletesen működik.

A szálkacsipeszhez hasonló tétel egy halpikkelyező, mégis egy séfkéssel tolom le nagy szakszerűen a páncélt a bőrén sült halakról. De nem örökre, tegnap a konyhafiókban találtam egy beugrót.

 Célszerszám híján mivel oldják meg a konyhai munkákat?

Leragadt. Tiszta rozsda lett. Mindegy, rossz vétel, jártam már így, de akkor mi ez a mítosz, ez az állandó nyalogatása a vasserpenyőnek, mindenki hülye? Vagy csak a régi, nehéz tárgyak felé taszító perverzió tehet a vaskultuszról? Hát ez egy szar, fel se tudom emelni, leraaaagaaaaaaaadt.

Vagy már a kapcsolatunk elején elrontottam valamit?

A vasserpenyő nem instantkávé, nem teflonedény. Utóbbit úgy veszi a nép az ikeában, mint a vécépapírt, évente elkarcol egyet, és amikor már elég teflont nyelt a család, jön a következő. Nem tapad, nem ragad, könnyű, elég elöblíteni, de bírja a mosogatógépet, nem vesz el egy perccel se többet e kötelezőnél, cserébe legfeljebb a bevonatból ragaszt az ételhez, mert ízt, azt nem.

A vasserpenyővel kialakított intim viszonyt az első mozzanat neve is jelzi: beavatás. A vas turbó fokozaton rozsdásodik, ezt megelőzendő finom ipari olajjal kenik be elkészítés után. Ez nem ehető. A papírtörlővel alaposan kitörölt új szerzeményt a lehető legmagasabb lángon kell felhevíteni, egy kevés olajat önteni bele, majd körkörös mozgással szépen eloszlatni az egész felületen. Füstöl, füstöljön csak, az a lényeg. Két-háromszori ismétlés után kész a parasztteflon.

A kapcsolatot viszont nem szabad elhanyagolni, én is itt követtem el a hibát. A jól bevált bevonatos vasamból indultam ki, pár nap szerelem, majd a megszokás itt is jó lesz. Nem volt jó. A második használatkor elővett vasat alaposan kitöröltem egy darab papírral (az olaj avasodhat, olyan ez, mint az étolajjal hajtott zöldséges merci, nem szabad napokra leállítani) használtam, majd lelkesen elmosogattam, és leraktam száradni. Fúj, nem szabad, rögtön kiverte a rozsda .

Víz a vasserpenyőt nem érintheti. Mosogatás helyett alapos kitörlés, az ellenálló koszokat sóval lehet feldörzsölni, igény szerint kiégetés, és új réteg olaj a tároláshoz, amit új használat előtt szintén illik kitörölni.

A serpenyőnek már vettem egy ecsetet, pár tekercs papírtörlőt, pedig utóbbi terméket kifejezetten ellenzem. Igényli ezeket, így jó neki, szereti, kezelgetve nem ragad le, durván fel tud forrósodni, és olyan ízt ad a sztékeknek, amit legfeljebb szabad tűzön sütéssel lehet felülmúlni.

Olajozzák a vasat lelkesen? Vagy hogy csinálják?

A felnőtté válás egyik fontos mérföldköve volt, mikor rájöttem, nem feltétlenül kell minden hülyeséget megvennem azért, mert másoknak van és azok használják. Így van epilátorom meg olajsütőm is, utóbbiból a negyediket rohasztom szét az erkélyen.

A fritőz rögtön elnyerte a tetszésem, úgy ette be magát az agyamba, mint nélkülözhetetlen eszköz, ami megkönnyíti az életemet, hogy sokkal később eljussak ahhoz a felismeréshez, ennél feleslegesebb dolgot háziasszonyoknak még nem találtak ki. Az első olajsütőt agymosott női fogyasztóként méret és szín alapján választottam ki.

A vásárlás vezérelve és alapgondolata a racionális gondolkodású férfiakat sírba vivő menjen a konyhaszekrény színéhez volt.

Itthon szembesültem azzal, hogy a kevésbé racionális gondolkodású férfiak tervei alapján készült fritőzhöz fél méteres kábel tartozik, így a tárgy hiába ment a konyhaszekrény színéhez, az öt méteres hosszabbító rontotta az összképet. Rögtön a bosszantó felfedezés után nekem szegezték a kérdést, amit akkor szőrszálhasogató, kicsinyes értetlenkedésnek gondoltam, ám azóta sem tudtam rá válaszolni.

Mit fogunk benne sütni?

Azt nem tudom, de nem lesz büdös, vágtam ki magam. Beleöntöttem új szerzeményembe a több liter olajat, aztán mindketten vártunk. A fritőz arra, hogy süssek benne valamit, én arra, hogy kitaláljam, mit süssek benne. Rántott tökkel indítottam. Eleinte valóban nem volt büdös, a tököt viszont két hét múlva meguntam, karfiolra váltottam, egészen addig ettük ezt vacsorára, míg az olajat le nem kellett cserélni. Ekkor szembesültem az leeresztő csővel rendelkező olajsütők felettébb idegesítő tulajdonságával: a cső az olajban úszkáló szottytól eldugul. Kínkeserves melóval, szitkozódva kipucoltam és igyekeztem elfeledkezni róla, de a kisördög nem hagyott nyugodni. A következő lépés a rántott ponty sütése volt, ez sem vált be, a fritőzbe egyetlen patkó fért el, az ebéd elkészítése így pont kétszer annyi időt vett igénybe, mintha be sem kapcsoltam volna, ráadásul egy idő után ugyanolyan büdös volt, mintha serpenyőztem volna.

A fritőz az erkélyre került száműzetésbe, egy nagyobb vihar alkalmával elázott és kimúlt. A fritőz nélküli boldog lét egészen addig tartott, míg meg nem hallottam, már van alkatrészeire szétszedhető fritőz is, aminek a tisztítása és karbantartása gyerekjáték. Kellett, azonnal. Üdvözült mosollyal cipeltem haza az új olajsütőt, büszkén, mert ezt már nem szín alapján választottam és az üzletben ellenőriztem a kábel hosszát is. Újabb rántott karfiol időszak következett, az idilli harmónia egészen addig tartott, míg sor nem került a tisztításra. Embert ennyit káromkodni még nem hallottam, mint Zolit, mikor nyakig olajosan próbálta szétszedni. A fritőz újra száműzetésbe került, ez is az erkélyen végezte be, de ez nem beázott, hanem szétfagyott. A harmadik fritőzről egy leértékelés tehet, az a fajta, ami a hülyének is megéri, hát még nekem! Még azt sem engedte meg, hogy felbontsam a dobozt, ugyanazzal a lendülettel vágta fel a kamrapolcra, zacskóstul, amivel kivette a kezemből, a fritőz biztonságban volt tőlem, én azokban a magasságokban csak létrával vagyok esélyes.

Néhány hónap múlva vettem észre, hogy a doboz szőrén-szálán eltűnt, eleinte eszemben volt, hogy megkérdezzem, hova lett, aztán vállat vontam és elfeledkeztem róla.

Most, hogy van új fritőz, már nem is érdekes. Szia anyu, engedlek, nyitooooom, gyere be, teregetek. Szia, hát ez? -Áthoztam nektek az olajsütőt, nekem nem kell, nem is tudom, miért vettem meg, egyszer sem használtam, a dobozában állt a kamrában, majd kitalálod hova teszed, nézd, megy a konyhaszekrény színéhez.

Van fritőzük? Aztán minek?

Kidobtam a harmadik botmixerem és szereztem egy ötkilós vasdarálót. Anyádat, fogyasztói társadalom!

Nem visznek el ezek semmit. Pörgeti a kis borotvapenge vastagságú kését, búg, búg, a hangja is semmitmondó, ki tudja már milyen fordulaton járunk és elszáll, elég, kuka. A második, haláltusájában még áramot is akart belém vezetni. Turbo gomb, isten barmai, hát ne turbót rakjatok rá, hanem rendes motort bele, amit nem égetek le három szamócával. Ugyanaz megy a konyhában, mint a garázsban, de elég volt, nem veszek negyedik tdcdifsi-t. Egy életre szóló darálót akarok. Darálót, amit jó megfogni, amiről tudom, örökre az enyém, ha leejtem, a padló törik szilánkosra, nem a játékom. Igazi anyagot akarok fogni, nem műt. Két lehetőségem van.

Iszonyú sokat költök, és tíz, vibrátoralapra épített botmixerke árán veszek egy ipari darálót. Ezek kellemetlenül nagyok és drágák, és a másik életre szóló eszközöm pont új futóművet kap nyárára.

Marad a hátraarc, mert régen minden jobb volt és teli anyaggal. A hatalmas darálót pótnagymamámnál, Ilusnál túrtam ki, neki van kettő is, ez sose romlik el, mi romlana el rajta, nekem adta, hálásan köszönöm. Talán évtizedek óta volt lerakva a sublótfiók aljára, kicsit berozsdásodott, amin ecettel és körömkefével segítettem, majd a rozsdamaradékok eltávolítása érdekében átdaráltam rajta fél kiló vesefaggyút.

Asztal szélén rögzíthető, milyen lenne, a karmok közé célszerű konyharuhát helyezni, az ikea nem bírja a vasat.

A szerzemény 5-ös lyukméretű, ami hamburgernek, darált húsnak biztosan nem jó, túl pépesre darál, maradok a késsel aprításnál. Nem is ezért vettem, soha nem szoktam húst darálni, vagy daráltan veszem, vagy felaprózom késsel. Gyümölcsöknek, zöldségeknek, magoknak és a nyakunkon lévő grillszezonra, saját gyártású kolbászok megtöltéséhez kellet a daráló.

Beledobtam pár mandulát, áttekertem. Pont ezt akartam. Durvára tört darabok keverednek a darálékba, ez a kedvenc állagom és ez való a pillanatnyilag legkedvesebb süteményembe, a balzsamecetes mandulatortába is. Beleöntöttem egy zacskó mandulát, sütök egy mandulás sütit. A sok vasnál is van nagyobb vaddisznó, ennyi kemény terméstől elakadt, vissza kellett forgatni és három, négyesével darálni a szemeket, úgy kívánta. De a mandulában fuldokolva sem romlott el, nem égett le a motorja, nem tapad fel a darálék a pohár oldalára, nem lett pépes, de egész mandulákkal kevert, a vas nem rázott meg és bármikor megfoghatom vizes kézzel. 

Szeretem. Tökéletes, mert egy jó eszköz kiszolgál, és közben nem romlik el. Hacsak nem zeneszerszám, nem kell zenélnie, hacsak nem Rubikkocka, nem kell bele rejtvény, de kell bele anyag.

Hétvégén veszek egy töltővégződést 150 Forintért, és idén belefulladunk a kolbászba.

Mivel darálnak?

Ismerik azt az érzést, mikor péntek este elfordítják a kulcsot a zárban, majd hatalmas nyögéssel belépnek, lerúgják a cipőt a lábukról, sarokba hajítják a ridikült és kabátban lerogynak az első székre? Zsán, egy viszkit szódával, és eressze meg a fürdővizet is, kérem, ó, rozé kacsamell a vacsora? Bírnám. Ilyenkor szoktak olyan dolgok történni, amiket a nyugdíjas portások úgy írnak be az eseménynaplóba: Ma este esemény történt.

A grillezésben a tél ugyan egy erős hátráltató tényező, de a mai konyhagép gyártók, szinte bármiről meg tudják győzni az embert. A szobai grillsütő sokkal haszontalanabb, mint fémszappan, a szarvasgomba szeletelő, vagy a tojásszétválasztó. Meggyőződésem, hogy szobai grillt magától csak az vesz, aki vendégségben olyan jópofának találja. De még azok közül is kevesen.

Kipróbáltuk a legszebb konyhai tárgyat, az Alessi Philippe Starck citromfacsaróját.

Eddig se volt bajom az egyben sült húsokkal, de mától egészen biztosan nem fogom elrontani egyiket sem. A maghőmérőt még az Égővel vettem, amikor ő a kerámiakést. Impulzusvásárlás volt, nini maghőmérő, de jó, nézd csak, ezeröt, biztos jó lesz valamire.

  Most, hogy újra a társadalom hasznos tagja vagyok és a bérből-fizetésből élők táborába tartozom, itt volt az idő, hogy összeírjam az Égetően Fontos Dolgok Listáját amiket feltétlenül meg kell venni, lehetőleg most rögtön, de legkésőbb holnap. <!--more-->Bevontam Zolit is, így kerültek a Listába olyan dolgok, mint az egy darab Tag Heuer óra Zolinak, az egy darab bérlet Zolinak az összes Juventus meccsre az elkövetkező 50 évre, valamint az egy darab 1963-as Aston Martin DB5, még mi kéne? Kíméletlenül meghúztam a listát és beleírtam az igazán fontos dolgokat: egy darab bérlet Hajninak az AS Roma meccseire az elkövetkező 50 évre, egy darab macskanő ruha Halle Berry alakkal Hajninak, egy darab Vespa LXV 125, és Munkácsy Poros út II. a nappaliba.                                                                        A lista élén az évek óta elérhetetlen, hőn áhított konyhai eszköz díszelgett, mert mindketten vágyunk rá: a kanál.Szeretek kanállal enni és szeretem azokat az ételeket, amiket kanállal kell enni. Elhiszem, hogy jó dolog volt kézzel tépni a sültet és az asztal körül sündörgő kutyákba törölni a kezünket, de kanál nélkül a konyha félkarú óriás.
  Nem örököltem ezüst evőeszköz készletet a húszas évekből, és nincs ünneplős készletem sem. Mert nem találok. Nemhogy ünneplőset, hétköznapit se, így az összeköltözésünkkor vásárolt Tramontina evőeszköz készlet kanalaival bajlódtam egy ideig, amik a végy egy evőkanál vajat utasítástól elgörbültek, pedig nem vagyok Uri Geller.
   Majd elkezdtem belopkodni a tanyáról a mama kanalait, észrevette, lecseszett, visszavittem. Egyet elsumákoltam, azon meg veszekedtünk, ki egyen vele, kértem a mamától még egyet, még jobban lecseszett a sumákolás miatt, nem volt jó üzlet, most, mielőtt hazamegyek, megszámolja azokat a kézzel festett bögréket meg a falitányérokat is, szívás. Mer’ maj’ ha ő möghal, minden az enyim lesz, há’ nemtom kivárni?
  Hát a kanalat nem. Mert a jó kanál mély, van tartása, súlya, a cérnametélt nem folyik le róla, míg a szánkhoz ér, elfér benne a gyufatészta (a szerző bajai, ne törődjenek vele), nem kell szörcsögni, egyensúlyozni és deriválni az asztalnál, hogy milyen szögben tartsam a kezem, le ne essen róla az étel. A jó kanál arról nevezetes, hogy egy evőkanál liszt tényleg két deka, egy csapott evőkanál liszt másfél deka. Jelenlegi kanalaimra vonatkoztatva értelmezhetetlennek tűnik a locsoljuk meg két evőkanállal parancs a szakácskönyvből, nem tudom meglocsolni, mert két milliliter folyadék fér bele, locsolni a slaggal tudok. Nem vagyok múltba révedező alkat, de kezdem hiányolni a menzás alumínium kanalakat. A Magyar Ezüst, az még mély volt. Anyag abban sem volt, és igen, az amalgám fogtöméssel érintkezve olyan érzésünk támadt, hogy megbaszott a kettőhúsz, de legalább enni lehetett vele. A jó kanál egyesével is megvásárolható, ha készletben találunk rá, akkor van hozzá merőkanál is. A nyele nem műanyag, kockás, kisvirágos vagy barikás mintával. Az alakja hosszúkás, nem kerek, azt ugyanis lehetetlen a szánkba venni. A nyele elég hosszú ahhoz, hogy az etikett szerint tudjuk fogni: a kétharmadánál. Nem sorjás a széle, és nem feltétlenül van rajta jobbra néző fajdkakas. Bírja a strapát, nem foltosodik, nem színeződik el és nem kerül egy garzonlakás árába.

Van jó kanaluk?