- Ez a vég. Ennél lejjebb nincs – ismételgeti Zoli reményvesztetten, fejét lehorgasztva a szitáló novemberi esőben, de csak azért, mert nem tudja: az, hogy kiálltam a Lakhandi (Mártonszállás, mamáék tanyáját itt úgy híjják, hogy a Csücsök, tiszta Gyűrűk Ura) búcsúba, a mama szülinapjára vásárolt teszkós műanyag kerti asztalon árusítani, az csak óvatos felvezetése annak, hogy két év múlva elhelyezkedjek a helyi MÉH-telepen, ahol a romák kasszásnőnek, rosszabb esetben drága életemnek fognak szólítani.

A búcsú (latinul indulgentia) a katolikus egyház által előírt cselekedetek elvégzése után a bocsánatos bűnök elengedése, valamint a tisztítótűzben szenvedés megrövidülésének elnyerése. A katolikus egyház tanítása szerint meghatározott napi búcsút nyer – azaz annyi nappal rövidül meg halála után szenvedése a tisztítótűzben – az, aki erre kijelölt templomot, búcsújáróhelyet felkeres, ott meggyón, megáldozik, aki búcsún bizonyos imádságokat elmond, jót cselekszik (pl. böjtöl). A búcsú napján vendégségeket tartanak, amelyre a közelebbi és távolabbi községekben élő rokonokat és jóbarátokat meghívják. Régebben a meghívott vendégeknek már istentisztelet előtt illett megérkezniük és részt venniük az istentiszteleten. Ezután következett az ételben, italban bőséges ebéd. Ebéd közben és utána az egymást ritkán látott rokonok és jóbarátok megbeszélték az elmúlt idők eseményeit. A fiatalok a délutáni istentisztelet után kezdődő, másnap reggelig tartó bált is rendeznek. (forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)

Az itt eltöltött négy hónap alatt az életről szőtt gyermekded elképzeléseim száznyolcvan fokos fordulatot vesznek, az emberekbe vetett hitem megsokszorozódik, miután kollégáim kimentenek a vegyespapír-hulladék konténerből, ahova egy verőfényes péntek délutánon fejjel előre beleesek egy felbecsülhetetlen értékű hetvenes évekbeli Lakáskultúra után nyújtózkodva, és ahol félórás segítségért óbégatás után, ragad torkon a halálfélelem. Jaj Hajnika, hát nem megmondtuk, hogy csúszik? Mérlegelni ezelőtt is tudtam, mert dolgoztam már mérlegházban is, de abból, hogy tudom, mi a különbség a lemez és a vas között, még nem tudom, mi hasznom lesz. A fellépésem a régi, kezdetben ordítok és fenyegetőzöm az ügyfeleknek fenntartott helyiségben, három hét múlva elég, ha kilépek az irodából.

Vissza a műanyag asztalhoz.

Dél körül már nem érzem a lábujjaim és a tököm tele van a takonybuborékokat fújó, ordító kisfiúval akinek az anyja nem akarja megvenni a világítós dzsedikardot. Nehéz a kereskedők élete. A játékboltosoké pokol. Mozaik-családom tagjai időről-időre kijönnek röhögni rajtam, le is fényképeznek, legszívesebben elküldeném őket a halál faszára, de van eszem, amíg vigyáznak az asztalra, iszom a kocsmában egy feles unicumot. Délután fél kettőkor már csak intek, a szokásosat. A Döbrögi unokája, súgják össze mögöttem mély tisztelettel a hangjukban, hát igen, mosolygok bele a pohárba, a papa. Lakhandi Döbrögije.

Délután fél kettőkor már amúgy is gyűlölök mindenkit, a szomszéd roma öregasszonyt a horgászbódéjával együtt, aki feszt kínálgat tokaszalonnával, a szitáló jéghideg esőt, a dzsedikardot, azt meg pláne, hogy a többiek a fácánleves után kacsát zabálnak én meg ezt az egy kurva transzvesztita külsejű hamisbarbit se tudtam eladni, még azután se, hogy leengedtem az árából háromszáz forintot.

Pedig régen hogy szerettem a búcsút! Persze akkor új ruhában, a rokonoktól kapott költőpénzzel grasszáltam azok között, akiket most én képviselek, befizettettem magam a lánchintára (háromszor) a helyes szőke sráccal, hátrahajtottam a fejem, ő bepörgette a hintámat, sikítottam, aztán vattacukrot is ettünk, később szerencsétlenkedtem a céllövöldében. Közben recsegve szólt a hangszórókból Belinda Carlisle-tól a Circle In The Sand     

Soha nem találtam el egy pálcát sem, de a szőke srác lőtt nekem az ötpálcás csodákból egyet, jössz este a diszkóba? Nem, anyu nem enged el, csak tízig.  Nem, már mással van randevúm, aztán este a barátnőmmel vihogva beszélgetünk arról, hogy majdnem csókolóztam és mi lett volna, ha tényleg. 

A legjobbak az érsekcsanádi búcsúk voltak, – mama csanádi lány – birkapörkölt volt, bográcsban, a finnyák miatt nem tették bele a fejét, csak az agyvelőt, pedig a mama bátyja birkázott, a gangon ettünk, mögöttünk sárga futórózsa, egyszer ott is aludtunk, Lány, ha megszámolod, hány sarok van a szobában, valóra válik, amit álmodsz. Mama, te megálmodtad? Nem, de te maj’ most mögfogod.

Aztán voltak rossz búcsúk is.

Papa, képzeld, bucsura átadják a küvest, úgyhogy gyere haza innét, különben megeszem ám a csibe lábát a levesből! Papa, hallodapu, megismersz, én vagyok az, én vagyok az. Papa? Nézd, hoztam mackósajtot, szereted. Hoztam mogyorót is, eldugom, ne lássák, meg nézd, süti, faszba a vércukorral, tudod, nincs titkunk, eldugom ezt is, jó? Apu, ne csináld ezt lécciténnyleg, én vagyok, kurvaistenit, papa, ne csináld, én vagyok az, kész a küves, hallodapu?

Lány, mögtartjuk a bucsut, öregapád is szerette, gyertek, mög vagytok hílla.

A bucsut azóta is mögtartjuk, minden évben mög vagyunk hílla. A csibe lábát nem esszük meg, de én kimék, veszek kókusztekercset, bocskorszíjat, törökmézet meg kakasnyalókát, olyan sárga-piros cukornyakláncot már nem láttam évek óta, tükrös mézeskalácsszívért hiába hisztizek, aki venne nekem, már a küvest se látta. A pálcákat már eltalálom, mert megtanított lőni, néha felveszem a légpuskát, megsimogatom és már nem a másik szemem csukom be, ha célzok, de a bucsuba, a céllüvöldébe még nem lűdözök.

küves - aszfaltozott út

Vesznek a bucsuba' kakasnyalókát?