- Ez a vég. Ennél lejjebb nincs - ismételgeti Zoli reményvesztetten, fejét lehorgasztva a szitáló novemberi esőben, de csak azért, mert nem tudja: az, hogy kiálltam a Lakhandi (Mártonszállás, mamáék tanyáját itt úgy híjják, hogy a Csücsök, tiszta Gyűrűk Ura) búcsúba, a mama szülinapjára vásárolt teszkós műanyag kerti asztalon árusítani, az csak óvatos felvezetése annak, hogy két év múlva elhelyezkedjek a helyi MÉH-telepen, ahol a romák kasszásnőnek, rosszabb esetben drága életemnek fognak szólítani.

>> a poszt folytatódik