Húsz éve nem ettem Melbát. Annyira emlékeztem, hogy valami csokinak kinéző étbevonómasszával töltött szmötty, amit úgy kell enni, hogy vagy az alját vagy a tetejét ügyesen foggal leválasztjuk, hogy azután a napfényre kerülő krémet nyelvvel – finnyásabbak ujjal – még fifikásabban kihalásszuk és élvezettel szopogassuk (pardon).

A maradék csoki nekem mindig nyűg volt, mert a krém volt a lényeg. Most meg kiderül, hogy még létezik, és hogy meg is kóstolom. Néhány vélemény szerint csak a hideg Melba a jó, mert azt lehet normálisan szopogatni olvadásig, de ezzel semmiképp nem tudok azonosulni. (Az az igazi, amikor ráolvad az ujjra a bevonó, amíg a krémet legeljük.) Van, akinek a Mikulás (akkor inkább Télapó) csomag szerves részét képezte, és van, akinek még nosztalgikusabb az élmény: egyet jelent a gyárból hazaérkező apa aktatáskájának felkutatásával, az ugyanis jobb időkben meglepetésszerűen csokit rejtett.

Nekem a tökéletes boldogság egyik jelképe volt, ritkán jutottam édességhez, kövér gyereknek gondoltak, ez volt.

Találtam narancsosat és ananászosat. Előbbi ijesztően narancssárga csomagolásban, nem hiszem, hogy létezett ilyen húsz éve, mert ezt a színt nem lehetett volna elfelejteni. Kértem a boltban málnásat is, de csak zavartan néztek rám. Mindkét fajta leírása a valamilyenízű alkoholos krémmel töltött csokoládé és mindkettő egyebek mellett glutént is tartalmaz. Nagy levegő, ízérzésre fel, kezdtem a meghökkentő színessel. Ez még simán elment. Sok narancsízt nem tudtam felfedezni benne azon kívül, hogy a csokibevonóban több volt a csoki, mint a nyolcvanas években.

De majd az ananászos, mert arra még emlékszem. Az elég menő volt, és édes és hihetetlenül izgalmas, hogy alkoholt tartalmazott. A szeszt a mostanin is lehet érezni. Nagyon. Az íze meg – márhogy a domináló alkoholos ízen kívül – bűn. Kesernyés, édes, semmilyen izé. Az állaga kinézetre gépzsírra emlékeztet. Hol van már a finoman folyós – idővel beszáradós, de még mindig jó – konzumszaloncukorbelsős krém?

Rossz ízű gépzsír lett és kész. Majdnem sírtam. Meg a Nestlé forgalmazza. A gyerekkorunkban bőszen fogyasztott kockát a Szerencsi csokigyár gyártotta nekünk.

A gyárat a húszas évek elején nyitották meg, az első termékük főzőcsoki volt. Az, hogy nagyszüleink és szüleink büszkén hirdették, hogy nemzeti csokigyár és sokan sírnak, hogy már ezt is eladták a betolakodóknak, tulajdonképpen megkérdőjelezhetetlen. Tény viszont, hogy a gyár egy svájci ipse (Liechti Frigyes) vezetésével tört a hazai édességpiac élére.

Bővült és gyarapodott, olyan márkák készültek a mágikus csokigyárban, mint a Boci, a macskanyelv, a Párizsi kocka és a betűs puncsízesítésű nugát, aminél csak akkor voltál menő, ha találtál egyet vagy a te, vagy az éppen aktuális rajongásod alanyának nevének kezdőbetűjével. Személyes kedvencemet, a Kajla nugátot ugyan a Budapesti gyár állította elő, azért a szerencsi is elég sok favoritot terített. A Nestlé saját honlapja szerint a Szerencsi az egyik legnépszerűbb hazai márka, amelyik a cicás kakaóval kezdte hódítását a piacon. (Az a fehér cica szerintem ijesztő volt a bazi nagy piros masnijával.) A rendszerváltás utáni beruházását követően, 91-ben vette meg a gyárat a svájci Nestlé.

A másik oldalon savanyú, nem is akármilyen, a kakaós, telt tamarind, és értelme a mi konyhánkban.

Vesznek még Melbát?