Ötéves lehettem, mikor nagyapám egyszer hazaállított vele a búcsúból. Augusztus vége volt, vasárnap, az utcabeli gyerekek mind a búcsú lázában égtek, meséltek a céllövöldéről, a körhintáról, az árusok színes bódéiról, a mesebeli kincsekről (tükrösszív, fakardok, törökméz, vattacukor, lacipecsenye, lángos, palacsinta). Engem még kicsinek tartottak, nem vitt magával senki, a magamfajta kisvárosi tökmag örült, ha kapott valami búcsúfiát.

 

Na, ez volt akkor a medvecukor. A nagyapám elővett a zsebéből egy lapos, celofánba csomagolt valamit, ami leginkább egy hosszú, fekete cipőmadzagra hasonlított. Olajos fénye volt, és mesés keleties illatot árasztott. Rögvest kipöndörítettem a csomagból és néztem nagyapámra, hogy mit kell ezzel csinálni?

Egyed kisfiam, ez a medvecukor, nincs ennél finomabb a világon – mondta ő, és csippentett a szemével. Szorgalmasan rágni kezdtem. Érdekes volt, nyúlós, gumiszerű az íze inkább különleges, émelyítő mintsem finom, de hát ajándék medvecukornak…  

Ne adjon már édességet a gyereknek ebéd előtt! Maga se lesz már bolondabb! Tedd le kisfiam rögtön! - reccsent ránk nagyanyám.  Gyerünk mindenki ebédelni! A vasárnapi ebéd nálunk különösen finom volt, hát még búcsúkor. Aranyló tyúkhúsleves, egész tyúkból, - aminek az eszét én kaptam, mint mindig – házi csigatésztával, a főtt hús külön tormával, rántott karaj, - szigorúan csontos, mindig csontos – fokhagymás tarja, krumplipüré hagymás zsírral meglocsolva, uborkasaláta, kinek ecetes-hagymás zölpaprika karikákkal, kinek fokhagymás tejfölös, utána házi rétes, vagy torta valamelyik kiváló egri cukrász műhelyéből.

Szinte pukkadásig ettem magam mindenből, és ebéd után kivonultam a verandára a medvecukrommal. Először csak nézegettem a fényes bőrszíjra emlékeztető édességet, kóstolgattam a sosem próbált ízt, míg lassan megettem az egészet. Fél füllel hallgattam, ahogy a nagyanyám mosogatás közben pöröl az öreggel:  

Meg van maga tisztára bolondulva, tele a ház édességgel, maga meg ilyen vásári vacak Medveszart hoz a gyereknek! Minek neki az a Medveszar, mi? Minek? Félig bóbiskoltam már, de a medveszar megütötte a fülemet. Az én drága nagyapám, aki amúgy nagy tréfacsináló hírében állt medveszart etetett velem! A legkedvesebb unokájával!

A bőséges ebédtől amúgy is émelygő gyomrom ekkor határozta el, hogy nem tart igényt a rábízott javakra, és visszaad belőle valamennyit. Felpattantam, felrántottam a fürdőszoba ajtaját, és visszaadtam a gyönyörű vasárnapi ebéd jelentős részét nagyanyáméknak. a medvecukorral pedig leszámoltam egyszer s mindenkorra.

Jó tizenöt évvel később, mikor a főiskolán első önálló albérletünket ünnepeltük (miután ötünket kirúgtak a kollégiumból szocialista fiatalhoz méltatlan viselkedés miatt) Angyalföldön kibéreltünk egy másfél szobás 41 négyzetméteres lakást, amit azután csak a Gyönyörök Kertje jelzővel illettek sokan, bár szomszédjaink nem tartoztak közéjük.

No, ide, az albérletavató bulira küldött valakinek a rokona (áldassék neve) egy ötliteres uborkásüveg pacalt Gyöngyösről, a Húskombinát mintaboltjából, ami akkoriban pacalimádó körökben mértékadónak számított, de talán ma is az. Ennek a cirka öt kiló, pacalnak veselkedtünk neki mi, páran, a pacalkedvelők titkos társaságából, azzal a felkiáltással, hogy ebből a konyhából élve csak egyvalaki távozhat ma este: vagy mi, vagy a pacal. Friss kenyérrel, ecetes almapaprikával. És kivégeztük. Becsületére legyen mondva, küzdött utolsó leheletéig, de mi heten voltunk, és legyűrtük. Utána már csak pihegtünk a parányi konyhában és tevékenységünk kizárólag lélegzésre és néha egy sör felhörpintésére korlátozódott, amikor megérkezett hű harcostársunk Tamás, (akit csak azért nem rúgtak ki a kollégiumból, mert pesti volt) hóna alatt egy deres üveggel, arcán pedig széles mosollyal.  

Sziasztok! Mit ültök itt, jól vagytok? Idenézzetek, mit hoztam! Egy kamionos haverom hozta Görögből, ouzo, valami görög pálinka. Jól le kell hűteni, aztán ami belefér. Isteni! Löttyentett is rögtön egy fél vizespohárral mindenkinek, aztán várta a hatást. Én annyira teleettem magam, hogy tiltakozni sem tudtam, bágyadtan emeltem számhoz a poharat, amikor Laci, aki megelőzött felrikkantott:  

Tök fasza! Tisztára olyan, mint a medvecu…. Ordítva rúgtam fel a hokedlit és vágtattam a két lépésre lévő fürdőszoba felé. Feltéptem az ajtót majd… A többit már maguk is elképzelhetik.

A másik oldalon három hozzávalóból nyújtott mentőöv, gyerekkorunk citromhabját idéző citromkrém.

Szeretik?