Elégedetten ülünk a csárdában és arra koncentrálunk, hol keressük a következő geoládánkat. Páty, pincesor, remek lesz, indulás. Az autót letesszük a temetőnél és egy jó 600 méteres sétába kezdünk. Újabban, ha hétvégén véletlenül kisüt a nap és felvetődik a kérdés mi legyen a program, szinte egyhangú a válasz: geocaching. Pünkösdhétfőn kisütött a nap.

A pincesort elérve ámulok, bámulok, bár haladtam már el mellette autóval, de nem tudtam, hogy ilyen sokan vannak, mindegyiket használják és ekkora élet van. Az egyik pince előtt bácsi ül, jó vidéki kislány módjára nagyot köszönök neki, ő visszaköszön. - Hová mentek gyerekek? - Csak sétálunk. (Geocaching aranyszabály: soha nem szabad megmondani az idegeneknek (mugliknak), hogy mi járatban vagy)

No, gyertek csak ide! Gyertek! Gyertek! – kezével nagyokat integet. Az ajánlatot nem lehet visszautasítani, egyszerűen nincs rá mód, fel se merül. Pátyiak vagytok?-kérdezi. Nem, Budapestről jöttünk. Jaj de kár. No, nem baj. Üljetek csak ide le, te kislány oda a napra, elég hóka vagy, hozok egy kis bort.-indul lefelé. Persze nem bírom ki, vonulok utána a pincébe, aranyos kiskiskolás hangon kérdezgetek. Bácsié a pince? Milyen régi? Hány fajta bora van? Milyen gyakran van itt?

Vöröset vagy fehéret? Fehéret kérünk. Van rosé is? Száraz? Milyen? Hol terem a szőlő? -dőlnek a kérdéseim.

Na, menjünk ki. Aztán ti mivel foglalkoztok gyerekek? Elmondjuk mivel foglalkozunk, bólogat. Én csak a borhoz, meg a pipához értek. Azzal veszi is elő a pipáját, rágyújt, majd mesélni kezd.

Téesznél dolgoztam, de 70 éves vagyok, most ez a pince van. 365 napból 360 napot kint töltök. Saját szőlőm van, azt is én gondozom, a házunk 200 méterre van légvonalban, nem fáradtság kijönni, itt béke van és nyugalom. Néha jönnek az unokák, szeretik a bort, még jobban a házi pálinkát, most is voltak hétvégén, megittak egy literrel. A gyerekek is segítenek néha. Eladni? Nem. Magunknak készítem. Délelőtt kint volt az öcsém, megittunk egy pohárral, míg a fia lenyírta a füvet. Családi pince ez, örököltem. Itt mellette a feleségemnek is van egy öröksége, de az beomlott. Ide hordták a szemetet, így betemettük. Egyszer majd az unokák talán kinyitják. Ez a legkisebb pince a soron. Tudjátok, hogy ez Magyarország egyik legegységesebben megmaradt pincesora? – húzza ki magát. Bizony ám. Ez a pince is több száz éves, aztán harminc éve felújítottuk. Nem, aludni nem szoktam kint, de egyébként reggeltől estig itt vagyok. Télen, nyáron, gyönyörű ez hóesésben is, meg amikor csicseregnek a madarak. Elücsörög az ember a jó bor mellett, ha akad társasága elbeszélget, telik az idő. No, még egy pohárral? Most hozok vöröset, megkóstoljátok! Megkóstoljuk, hogy ne kóstolnánk. A fehér olaszrizling, a vörös kékfrankos. Nagyon száraz, hűvös, pont az ízlésemnek való. Visszaülünk még egy kicsit, a bácsi pipázgat, süt a nap, csicseregnek a madarak, hűs a bor, keveredik a pince szaga az erdő illatával, gusztustalanul jól érezzük magunkat.

Maradnánk mi is itt, az év 360 napjában, még pipázni is megtanulnánk, de menni kell ládát keresni. Szedelőzködünk, elköszönünk, megköszönünk, indulunk. Az erdőben hosszú bolyongás után sem leljük a geoládát, de mindegy is, az előbb találtunk egy kedves bácsit, finom bort, és önzetlen baráti fogadtatást. Mikor lefelé sétálunk, a helyünkön már ülnek, két középkorú hölgy, kezükben borospohár. Még hallom amint azt mondja: - Én csak a borhoz, meg a pipához értek.

Ki hol kirándul a hétvégén?