Épp elmúlt dél, a vitorlák hófehér pengeként hasítják a levegőeget. Az ózonlyukat és a bikinivonalat még nem találták fel – az elvtársnők bergamottal kenik egymás ruganyos testét, és képes újságot olvasnak, a címoldalon Zenthe Ferenccel. A part mentén pufók dolgozók feszítik a tésztát a Népbüfé előtt álló, lármás sornak: lángos, fánk, palacsinta túrós és ízes kiszerelésben. Bocskorszíjat, Irén? Nem, Sándor, vigyázok a vonalaimra. A sörsátornál Rátonyi Róbert és Rátonyi Hajnalka énekel negédes duettet a cukros takonyról, már amennyire a Sztremlenyija típusú megafonok hangátviteli képességének bizalmat szavazunk. Balfelől hekk. Snájdig pártmunkások izzadnak a teniszpályán, szalmakalapos élmunkásnők kötnek garbót az árnyékban – már most biztosak lehetünk benne, hogy este fessek lesznek! Egy kosár eperfagyi mindössze egy forint, a fürdőruhák pedig jaj, de merészek. Hozzám jön, Ica? Kedves fiú, László, de nem megyek magához.

A barométer azonban esőre áll. Antracit egyenzakósok tűnnek fel a II. felől – megannyi köpcös John Wayne, veláris labiálisaik alapján a Dél-Dunántúl képviseletében. Csöndesen terjednek a gyepen, a dolgozók sugárzó mosolya azonban mit sem változik, pusztán egy pöttyös labda áll meg a levegőben. A lemezlovas választása most Hollós Ilona repertoárjára esik (Ugye, te is akarod?), és a tuják közül kisvártatva felbukkan a lúdtalpas bálvány. Csíkos fecske, könnyű ing, semmi flanc: egymás között vagyunk. Nyugágy kerül, flanel terül. Lejött hát, és most itt van hát. A gyerekek ocsúdnak először. Nemsokára a sirályok is összehangolják szárnycsapásaikat, az arcizmok lassanként rebbenni kezdenek, és az üdülők hamarosan már csak periférikus látásukkal kísérik figyelemmel, amint a Kopasz gyomra lassan elsüllyed a magyar tengerben, miközben pontosan annyi súlyt veszt, amennyi az általa kiszorított vízé. Nemsokára már csak a tarkója látszik. Béreljen kerékpárt, Béla, tekerjünk egyet.

A nagyszálló étkezőjében pontosan 13:00-ra elvágólag áll a geridon, a cséving, a hangedli; öt felszolgáló várja glédában a magas vendéget. A menü lebbencsleves, Holsten-szelet hasábburgonyával és fejessalátával, citromtorta, majd kávé. Szikvizes szifon sziszeg – a főpincér rosszalló tekintettel fordul felé. Erzsike kötényt igazít. Ropogós. Ajtó nyílik: fiatal elvtárs érkezik, és ahogy szokta, kóstol. Életben marad. Könnyed biccentéssel távozik. Odakint feltámad a szél, valahol a távolban megdördül az ég, és egy perc múlva megérkezik a Kopasz, Fenya, egy szovjet elvtárs és két zakós. Helyet foglalnak, badacsonyi bort kérnek, és lassan a társalgás is megindul. Egész jól beszél oroszul, gondolja Pista, és így közelről igazán nem tűnik olyan véreskezű rohadéknak, mint amekkora. Koccintanak, még nevetnek is valamin. Odakint épp szemerkélni kezd az eső, mire végeznek a levessel. Erzsike gyakorlott mozdulattal szed le, Pista pedig gyakorlott mozdulattal teszi le a karajt és a salátát a Kopasz elé. Hátralép, és igen, valahol büszkeség fogja el. Nyugdíjas állás, bizalmi funkció, a keze sem remeg már, este pedig ismerkedési est. Áffílgöd. Na, körülbelül ekkor veszi észre a Kopasz a hernyót a salátájában. És megáll az idő. (Fiatalabb Olvasóink számára: az ilyesmi annak idején nem csak a vendég egészségére volt káros.) A Kopasz apró disznószemeivel rábámul a tányérján kunkorodó állatra, Pista pedig abban a másodpercben egyszerre mond búcsút nyugdíjnak, bizalomnak, végtagoknak, ismerkedésnek, és rövid epigrammát fogalmaz a kopjafájára. Erzsikében megakad a szusz, a főpincér behunyja szemét. Ez szabotázs, itt fejek fognak hullani. A Kopasz pislog egyet. Nocsak, mondja; villájával a tányér szélére teszi, és eszik tovább. Gyááá. Pista abban a percben három kilót fogyott, aznap este viszont megismerkedett a feleségével. ...Hát, ezt mesélte a nagyapám, aki a balatonaligai pártüdülőben volt pincér az ötvenes években – a hernyós sztori történelmi tény. Aztán kavart egy szódabikarbónát. A sírba visz ez a rohadt gyomorsüllyedés, mondta.

Ittak valaha Bambit?