A délutános parkolóőr megint teljesen hülyének nézte Attilát, pedig az – a szituáció élét tompítandó – már valahol a huszadik és a tizedik között leszerelte a jószág nyakából a tulipiros pántlikát. Kedves gondolat volt a fiúktól – összegezte később keserűen, a sztrádára kanyarodva – de egy szép könyv mégiscsak hagyományosabb megoldás lett volna. Valamivel tíz előtt ért le Izsákra. Kinyitotta a csomagtartót, kiszedett egy ablaktörlő rongyot a kis hülye szájából, felnyalábolta, és bevitte az előszobába.

Kollegáktól? – hűlt el az anyja a vesevelő fölött. Gödölyét? Mi az Istennek? Menyasszonynak – mormogta Attila fogcsikorgatva. Mégse buzi! – csillant fel az apja szeme, és kibontott egy huszonöt éves Johnnie Walkert. Az este emelkedett hangulatban telt. Elalvás előtt Attila fogta a sótartót, kiment a pajtába, és a sápadt holdfénynél egy darabig az ajándékát mustrálta. Kedvére való volt: fehér alapon barna foltos, és pár perc alatt a fél sót kinyalogatta a tenyeréből. A nyelve egészen puha volt. Attila, a programozó matematikus a harmincadik születésnapja éjjelén kecskékről álmodott.

Másnap az anyja a régi, gólyás bögréjébe töltött neki tejet. Bőr volt a tetején – mi a túró, a másfeles belvárosi sápatagok még megposhadni sem hajlandóak. Sűrű volt, fűszagú, édeskés és olyan... Te Anci, milyen tej ez? Megfejtem a mátkádat – vigyorgott az anyja, és Attila némi hezitálás után, határozott kortyokkal, életében először elköltötte reggelire egy zömök párosujjú patás keblének gyümölcsét. Becsukta a szemét – távoli legelők zamata áradt szét a szájában, haját friss hegyi főn borzolta. Otthon reflexből ráguglizott a kecskére: hazánkban a szegény ember tamagochija volt hosszú évszázadokon át, a ház körüli szemetet termékeny trágyává konvertálja, húsa-szőre-bőre változatosan felhasználható, teje felforralás után könnyen emészthető, kellemes, tejszínes ital, belőle ezenfelül sajt, kefir és túró képezhető. Hol képes erre egy államtitkár? A Facebookon is beírta a neve mögé: kecsketejet ivott. Egy óra alatt tízen lájkolták. Wtf.

Attól kezdve minden hétvégén szerét ejtette, hogy meglátogassa a kecskéjét, akit időközben Angélának nevezett el. Kitanulta a fejés technikáját, utánanézett a legkedvezőbb táplálási módozatoknak. Lépése napról napra döngőbb lett, tekintete kemény: a girnyeteg lúzer, akit addig a munkahelyén ismertek, határozott férfivá érett. A lányok egyre csábosabban illegtek körülötte odabent, ő pedig álmatag tekintettel bár, de időnként figyelmében részesítette őket. Megkérdezték, kér-e tejet a kávéjába (Tudtad, hogy Zeusz kecsketejen nevelkedett?). Megkérdezték, van-e kedve biliárdozni menni velük szombat este (Sajnos vár a kecském). Aztán egy hétfő reggel váratlanul nem jelent meg a munkahelyén. Két álló hétig nem tudtak róla semmit, amíg az egyik munkatárs különös fotóra nem bukkant Attila Facebookos adatlapján. A kép pálmafák alatt, nyugágyban ülve, fekete napszemüvegben ábrázolta őt, arcán széles mosollyal, kezében koktélos pohárral. Ölében egy kecske – éppen koccintottak. És nem is akármivel.

Kóstolták már?