malackaraj

Nem sejtek nagy összefüggéseket az alkatom (186 centi, 67 kiló) és az életmódom (fizikai munka), valamint az evési szokásaim között, mert ha néha voltak is rendesen kajáló fázisok az életemben, akkor sem tudtam felszedni egy dekát sem, fogyni viszont bárhol, bármikor, bármennyit. Márpedig én hízni szerettem volna, és cseppet sem vigasztalt, hogy trendi dolog anorexiásnak lenni. Erre ételallergiás lettem. Vagy mi?

Ráadásul ekcémás vagyok, ami rosszul bírja a speciális, semmire, csokoládéra és császárszalonnára épülő étrendemet. Az ilyesmiket kizáró diéta segít, de majd' beleőrülök, plusz fogyok tőle pár kilót, úgyhogy a sokéves tapasztalat alapján az egészséges éhenhalás helyett inkább az egészségtelen és viszketős zabálást választottam. Működött is a rendszer, aztán tavaly augusztusban elkövettem azt a hibát, hogy hirtelen felindulásból elmentem bőrgyógyászhoz, kaptam egy kencét, és kezdetét vette az ételallergiának tűnő őrület.

A kenőcs belobbantotta az ekcémámat: az addigi hónaljra korlátozódó, szolidan viszkető foltok szétmásztak a mellkasomra, karomra, nyakamra, arcomra, vörös, égő, bedagadt izék lettek belőlük, tojást lehetett volna rajtam sütni, és a nyakamból-hónaljamból szakadt valami savós trutyi, hülye érzés, amikor az ember félpercenként saját nyakát-hónalját pelenkázza zsebkendővel.

Gyorsan diétára fogtam magam, (biztosra mentem, ezúttal a szokásos dolgok mellett teljesen kivontam a tejtermékeket plusz lisztes dolgokat is) egy hét alatt úgy-ahogy helyrejött a helyzet. Egyik este vétkeztem (két vajas zsemle, sajt, sonka, egy szelet disznósajt), és másnapra teljesen visszarohadtam, kiegészülve azzal, hogy reggelre fél diónyi gennyes, fájdalmas kiütések lettek mindkét lábszáramon. Halálrarémülés, vinnyogás, diéta - puffasztott rizses borzadályt, tonhalat és krumplit mertem enni- ha kicsit kilengtem a normál étrend felé, egyből belobbant az ocsmányság és teljesen visszarohadtam.

Másnap felmentem Pestre egy másik bőrgyógyászhoz, aki legott be akart fektetni a kórházba, ami nem sikerült, muszáj volt visszajönnöm a tanyára egy beteg ló miatt, így kaptam egy fincsi szteroidot, elmondtam, hogy a kajától durrant be a bőröm, és miután a doki meglehetősen tanácstalanul sápadozott a látványomtól, megkértem, ugyan csinálna már egy allergiatesztet. De ezek nem allergiás foltok. Az lehet, meg az is, hogy a kajától jöttek elő, ugyan, nézzük már meg. Jó. Vérvétel, beszélgetés, mutattak-e már ki valamilyen allergiát régebben – igen, lószőrt és gabonaport, 15 éve. Nem röhög, mert nem vicces, és különben sem szoktam rosszul lenni vagy bőrtüneteket produkálni, legalábbis ezen a vonalon.

Aztán gyanútlanul elkottyintom, hogy többek között egy bőrbeteg kismacskát is kezelek, a doktor úr szemében fellobban a megvilágosodás fáklyája, majd közli, hogy áhááá,

hát rühös lettem.

Nem tartom magam különösebben finnyásnak, de az ilyesmit azért rosszul esik hallani. Mivel ébredező önérzetem üvöltve tiltakozik, miszerint nehogymáeznagyongázulhangzik, és különben is dolgoztam állatorvossal fél évet, és innentől rém okosnak érzem magam, és különben is az én bőrömre megy a játék, diszkréten megérdeklődöm, hogy ugyan nem lehetne-é eme feltételezést valamely vizsgálattal is megerősíteni. Nem, sőt NEM, rühös vagyok és kész. Jakérem, az más. Felír egy kencét, és egy gyógyszert az éjszakai spontán önszétmarcangolás ellen, ami mellett álmomban marom véresre magam, viszont az alvást sem tudom felfüggeszteni, és napi 24 órában olyan vagyok, mint egy decemberben befüvezett, szétkarmolt mormota. 

Állatorvos barátnőmet felhívom konzultálni, ő vigasztal, hogy ha tényleg rühös vagyok, hát az bizony előfordul, akár a buszon is benyalhatja az ember.

Az előírásoknak megfelelően lekentem magam, a macskát, meg úgy általában mindent. Közben ment a diéta, elméletileg már rühatka-mentesítődtem, ezt megünnepelendő ettem egy kis vajaskenyeret, és legott visszarohadtam. Óhogyaza. Győztem tudatosítani a pasimban, hogy becsülje meg magát, mert most aztán tényleg rohadtjó nője van. Morózusan rágcsáltam a halkonzervvel felturbózott puffasztott rizskorongokat, éljen az egészséges életmód: nem mertem enni se tejterméket, se citrusfélét, se zsírosat, se cukrosat, se liszteset, se semmilyet. Miután gyakorlatilag az összes maradék szóbajöhetőt utálom, ill. ha meg is eszem, nem vagyok vele kisegítve, ismét fogytam egy kicsit és kénytelen voltam beletörődni, hogy hogy egy elaggott, pikkelysömörös rinocérosz hozzám képest babapopsi.

A bőrgyógyászhoz két hét múlva kellett visszamennem kontrollra, hogy demonstráljam, lekoptattam az összes rühatkát. Szemmel láthatóan nem volt elégedett az eredménnyel, miután ugyanolyan ramaty állapotban voltam, mint korábban, mínusz pár kiló. Kicsit hümmögött, hogy akkor mégsem voltam/vagyok rühös, a kajatesztet nem csináltatta még meg, cserébe kedvesen megkérdezte, hogy kérek-e még egy szteroidot, én kissé megütközve, de szintén kedvesen közöltem, hogy köszönöm, most nem (fene se gondolta, hogy úgy kínálják, mint a kávét.) Két hét múlva kontroll, és teszteredmény. De addig mit ehetek? Töprengés, majd a korrekt válasz: hát próbálgassa, mit tud! Köszike.

Töredelmesen bevallom, nem volt se kedvem, se életerőm kivárni a két hetet. Péntekre, Anyu jóvoltából egy másik kórházban sikerült összeszervezni egy bőrtesztet. Ha az összes, általam ehetőnek tartott táplálékról letiltanak, már az se katasztrófa, csak derüljön már ki, mert a rizs-krumpli-hal-zöldség-gyümölcs menü nekem az éhenhaláshoz édeskevés, arról nem is beszélve, hogy minél több ember adott tanácsot, annál nagyobb ellentmondások születtek már azon belül is, hogy a leírtakból mit ehetek, így például inkább szüneteltettem a nagy kedvenc olajos magvakat is, merthogy azok hűdeallergének. Mindeközben szép lassan elment a maradék étvágyam, az életkedvem, fogytam, nem bírtam se enni, se dolgozni, se aludni, és az utolsó napokon – ha már egyszer minden más tevékenységre tökéletesen alkalmatlanná váltam – fő elfoglaltságom az lett, hogy ötpercenként sírógörcsöt kaptam, ami a helyzetet ugyan nem oldotta meg, de legalább az orrom is hozzávörösödött-dörzsölődött az arcom egyéb elváltozott részeihez.

Keddtől már nem ettem szinte semmit (ezt bőgéssel igyekeztem kompenzálni), pénteken irány a bőrtesztes doki. Pesten szinte mindig, mindenhová gyalog megyek agyontömött hátizsákkal is, hacsak nem nagyon nagy távolságról van szó, nem élek tömegközlekedéssel, most azonban egy buszmegállónyi sétától is össze akartam esni a szó legszorosabb értelmében. Végre-valahára beértem az orvoshoz, végigmutogattam a meggyötört alkatrészeimet, amik már ezerszer jobban néztek ki a legrosszabb állapothoz képest, de így is kellőképpen látványosak voltak, főleg a dallamos csontzörgés kíséretével. No lássuk, mi a baj, bőrteszt kajákra meg inhalatív allergénekre, így ni, tessék kifáradni és várni, a karját tartsa vízszintesen. Jelentem, az eredmény egy nagybüdös semmi. Pardon, +++ reakció a hisztaminra, tehát kerüljem a hisztamintartalmú ételeket, úgyis mint savanyú káposztát, füstölt húst, déligyümölcsöt (kiemelten a banánt), halat, belsőségeket, kávét és alkoholt. A dolog apró szépséghibája, hogy a diéta alatt végig (ideértve a javulás fázisait is) és nem kis mennyiségben ettem mind halat, mind banánt, mert az volt itthon. Nesze semmi, fogd meg jól; úgy döntöttem, hogy hagyom a fenébe az egészet, és szép óvatosan nekiállok magamat feltámasztani. Kekszet, sovány sonkát, főzeléket ehetek a doktornő szerint, vettem kekszet. Aztán vettem sovány sonkát (füstölésmenteset), miközben a pasimat vártam, csak úgy papírból elnassolgattam úgy 30-40 dekát, és a mennyekben voltam. Nem történt semmi visszaviszketés, ellenben az életkedvem tétován közelebb húzódott hozzám, és szemmel láthatóan a visszatérést fontolgatta.

Szombaton megkockáztattam egy kis diétás bablevest füstölt csülökkel, amiből ráolvasással kiűztem a komplett hisztamintartalmat, nem is lett tőle semmi bajom. Este színház, mert a végén még kultúrtanyasi leszek, szünetben egy kávé, a hisztamint kiskanállal félrekotortam a csésze szélére, így ezt is megúsztam. Módszeresen nekiálltam visszahízlalni magam az életbe, a csokit meg egyéb masszívabb édességeket továbbra is kerültem, és a hisztaminos kajákból az imént ismertetett módszerrel kiturkáltam a káros alkotóelemet.

Letelt a vérteszt két hete, szerencsére volt annyi eszem, hogy nem mentem vissza kontrollra, csak telefonáltam az eredményekért. A doktor úr hümmög, egypillanatandrea, mindjárt visszahívom. 5 perc múlva tényleg visszahív, és meg sem lepődöm, mikor közli: szerencsétlen félreértés történt, és a labor kidobta a vért, nem tudták megcsinálni a tesztet (ami a történetet összerakva annyit jelent, hogy elfelejtette kérni.) De semmi baj, fáradjak be a következő rendelési napon, leveszi a vért, és két hét múlva meg is lesz az eredmény. Én hülyeállat bementem a következő rendelési napon. Ahogy a doktor úr meglátott a váróban, széles mosollyal rámvetette magát, biztatóan megveregette a vállamat, és közölte a jó hírt: a laborban mégis találtak még mintát, úgyhogy abból megcsinálják a tesztet, nem kell most vért venni. Kikérdezett, hogy vagyok, mindig ilyen sovány voltam?, kicsit merengett ismét, majd felgyúlt a már jól ismert fény a szemében, és közölte,

hogy férges vagyok.

Mi jöhet még, lepra, ebola? Írt fel féreghajtót.

Állatorvos barátnőmet felhívom konzultálni, ő vigasztal, ha tényleg férges vagyok, hát az bizony előfordul, azt mindenféle állattól benyalhatja az ember.

A diétát már nem tartottam olyan szigorúan, és a rohadások is jöttek-mentek rajtam, gyűlnek a tippek az ismerősöktől, javarészt lisztérzékenységre szavaznak, én meg fontolgatom a szteroidos milka gyártatását. Már rettenetesen besokalltam az egésztől, és ekkor volt nyugodt egy hetem, mikor is kiutaztam a külföldre rehabolni. Nincs stressz, nincs tanya, nincs doki, jól érzem magam és kész, vagy legalábbis megpróbálom. Egész jól ment a dolog, ha eltekintünk attól, hogy pár nap után az addigi bőrproblémák mellett a lágyéki nyirokcsomóim úgy bedurrantak, mintha pingponglabdákkal béleltem volna alá a bikinivonalamat, és valami feltételezett gyulladás hatására úgy felmaródott az alfelem, hogy mindenbe bele akartam halni. Alvás, ülés, áhhh, nem sorolom. Hazautazás után sikerült a dokit meglepnem az újabb markáns tünetekkel.

-Andrea, öhmmm, ugye azt mondta, hogy a férje külföldön dolgozik. /1. utálom, ha andreáznak, 2. a férjem nem a férjem, de ez részletkérdés/

-Igen.

-Akkor bizonyára sokat vannak távol egymástól. - Itt majdnem megkérem, hogy definiáljuk a sokat, de inkább nem teszem, maradjunk annyiban, hogy viszonylag.

-Khmmm, Andrea, mondja csak, nincs magának másik kapcsolata?

-Tudtommal nincs. (mert ugye mindig érhetik meglepetések az embert.)

-Értem. És ahol lakik?  - Ledermedek. Ha úgy értem, ahogy értem, akkor bizisten nem értem. Az, hogy nagy általánosságban nem kavarok másik pasival, az nem jelenti azt, hogy otthon sem???

-Doktor úr, azt hiszem, nem értem a kérdést (háhááá, biztos zavarban vagyok, mert lebuktam.)

-Úgy értem, hogy ahol lakik, ott sincs valami kis barátja?  - Ez a megfogalmazás. Neeem, kis barátom sincs. Beugrik a francia pötiámi kifejezés, és eltűnődöm, mitől kicsi a kis barát, ami nincs. Se általában, se otthon, se a kerületeket, megyéket, országokat és kontinenseket végigsorolva. Biztos eldugtam egy másik bolygón a kikérdezés idejére. -Szóval nincs. Mit mondott, mi is a párja foglalkozása?

-Biofizikus, sóhajtom, és igyekszem memorizálni, hogy a guglin majd nézzem meg a biofizikusok szakmaspecifikus félredugási hajlamaival kapcsolatos találatokat.

-És neki esetleg?...

-Az ő nevében nem nyilatkozhatok, de azt gondolom, hogy ha már 1000 kilométerről rohangál hétvégenként a lökött, rohadó tanyasi macájához és közben kisbarátnőt szeretne, akkor lényegesen energiatakarékosabb lenne engem lapátra tenni, mint suttyomban félrelépni. Egy biofizikus biztos ki tudja ezt számolni.

-Értem. Andrea, az a gyanúm, hogy klamídiás.

Állatorvos barátnőm telefonon próbál megvigasztalni, hogy nem csak ribancok lehetnek klamídiások, azt az ember bárhol benyalhatja, és ezt jó hallani.

Különben is a klamídia sokkal dallamosabb, mint a rühatka, olyan, mint egy szép női név. Takács Klamídia. Volt pár laborvizsgálat, kaptam antibiotikumot, fakultatíve voltam röntgenen a roncs csípőm miatt, és voltam nőgyógyászaton. A doktor úr hívatott a vizsgálóba, és szomorúan közölte, hogy nem vagyok klamídiás. Tudomásul vettem, és mélyen együttéreztem. Kajateszt?, kérdezem félénken, és rezignált fejcsóválás a válasz, még nem készült el, végülis alig több mint másfél hónapja ülnek rajta. Nabasszus, se rüh, se féreg, se klamídia, mi maradt még? Mikor visszamentem kontrollra, épp egész tűrhető volt a bőröm, a nyirokcsomóim állapota is normalizálódott. A doktor úr büszkén kihúzta magát és közölte, hogy a célzott terápiának köszönhetően meggyógyultam. Szemtelenül megkérdeztem, hogy mégis mire kaptam a célzott terápiát

– Hát valami gyulladásra. Szedjek antibiotikumot,mindjárt felír valamit.

- Dehát már szedek! Ja, az más. És megjött az ételallergia-teszt eredménye is, nem vagyok érzékeny semmire (hisztaminra sem, höhö), megmondta ő előre. Azóta sem derült ki, hogy mi bajom volt, de igenis volt értelme a kórházbaköltözésnek, némi telefonálgatással már az első nap első negyed órájában sikerült egy betegtárs kutyáját kimenteni az Illatos úti sintértelepről.

A másik oldalon komposzthasznosítás, felsőfok, miért kérjük el a leveleket a zöldségestől?

Van ételallergiájuk? És rühatkájuk?