Augusztus volt, 1983 augusztusa. A weimari főtér szélén a textilgyári munkaversenyt hirdető üvegezett vitrinek olvadoztak a hőségtől. Hárman álltunk a városka legdrágább, és NDK-s viszonylatban legelőkelőbb étterme előtt.

Megvan. Ez lesz az. Ez a legdrágább.

Rumpsteak mit Kartoffel und Champignonssauce

Tizenhárom márka negyven. Ez mi a szar lehet? A Kartoffel az krumpli–mondta Józsi akivel  csak egy éve tanultunk németül, ezért szókincsünk még bizonyos kihívásokkal küszködött. Hátszín. A Rumpsteak az hátszín. Bár egyes nyelvekben a bélszínre is használják. Állítólag finom - mondta Árpi, akinek az asztmáját gyerekkorában Svájcban kúráltatta a Vöröskereszt, ezért mind a német nyelv, mind a gasztronómia terén bátran hagyatkozhattunk rá. (Valamint síelni is megtanult, de ez most irreleváns.)

És mi az a Champignonssauce, bajnokszósz? kérdezte Józsi, aki viszont angolul már régebben tanult, ezért angol szókincse, valamint kombinációs készsége lényegesen fejlettebb volt. Gombamártás, te ökör – mondta Árpi, (aki, mint említettük Svájcban tanult németül, de stílusában megmaradtak a külső-zuglói felhangok) majd harsányan röhögni kezdett.

Itt azt írják, - Kedves vendégeink! A burgonya árváltozásából adódóan a köretek ára időnként ± 5 %-os ingadozást mutathat, amiért elnézésüket kérjük.- Beszarok, harminc fillérrel drágább a krumplipüré! És eljöve az Armageddón! – nyerítette.

Akkor ez jó lesz. Bemegyünk.- mondtam én és elindultunk az árnyat adó pincehelyiség lépcsőin lefelé. Félúton találkoztunk a felfelé igyekvő főpincérrel, aki egyrészt zsakettben volt, – harmincnégy fokban - másrészt pergő németséggel és némi meglepetéssel konstatálta, hogy itt valaki délben ebédelni akar. Mit karattyol ez a frakkos majom? –kérdezte Józsi. Zsakett, te paraszt – mondta Árpi. Azt mondja, várni kell. Várni? Mire, hiszen üres az egész kóceráj. Mindenki a szocializmust építi. Nem baj, akkor is várni kell.

Ez itt az NDK. ha azt mondják, várjál, akkor vársz. Nincs pofázás. Valamint azt akarja, hogy öltözzünk fel. Ebben a melegben? Ez nem normális. Persze, hogy nem az. Nézzél rá, frakkban van. Zsakett, mondtam már, az nem ugyanaz. -Szarok rá. Akkor is bemegyünk. Éhes vagyok. Legfeljebb felöltözünk – mondta és a meleg ellen bevizezett és korábban a fejére csavart pólóját elkezdte magára húzni.

Követtük példáját, bár a végeredmény nem volt a legutolsó divatnak megfelelő, még keletnémet viszonylatban sem, de a főpincért láthatóan megnyugtatta és kielégítette. Mintegy tíz perc várakozás után bejuthattunk a gyönyörök árnyas csarnokba, ahol egyedüli vendégként fejedelmi kiszolgálásban részesültünk. A hús puha volt és omlós, kívül fényes, ropogós, belül rózsaszín, ha megvágtad halvány illatos leveket eregetett magából, a gombamártás selymes, erdőillatú. A petrezselymes krumpli felejthető, a sör hideg és elsőrangú.

Beszarás, ezt nem hiszem el! Én, G. Pityu a Kisgömb utcából bélszínt eszek az NDK-ban! Életem első bélszínje! (Na jó, hátszín, de akkor nekem lehetett volna tevekopoltyú is, azt se ismerem fel). Ez kábé olyan valószínű volt, mint hogy V.I. Lenin Acapulcóban kirendel egy Tequila Sunrise-t és sajnálkozva közlik vele, hogy a tequila elfogyott. (Vagy a sunrise).

Az élet császárainak éreztük magunkat. Az ebéd után, mint azt mértékadó nyugati filmalkotásokból ellestük, desszertet kértünk, valamint konyakot és szivart. A desszert pálinkába áztatott hatalmas fél körte volt, aminek a kivájt magháza helyére egy gombóc vaníliafagylaltot illesztettek, konyak helyett német brandyt kaptunk, szivarjuk az nem volt, ezért a magunkkal hozott cigarettára gyújtottunk. Rövid fejszámolás után (a magyar külföldön mindig fejszámol, bele is döglene, ha nem tehetné) megelégedetten konstatáltuk, hogy az egész ebéd kijött fejenként mintegy nyolcvanöt forintból, pedig ma még a krumpli is drágább volt. Húszévesek voltunk. Elégedetten dőltünk hátra, és kértünk még egy korsó sört. Odakint a melegben zavartalanul épült a szocializmus.

A másik oldalon diétáunk és terhességi diabéteszezünk, mi az a gratinírozás?

Mikor ettek először steaket?