Gyerekként, szüleimmel, egy sikeresen és teljesen lepattantan szerzett polgári lakásban hédereltünk, ezért budai úrigyereknek hitt mindenki, pedig szegények voltunk. A legsötétebb időszakokban a szülők lepasszoltak a nagyszülőkhöz, akár hónapokra, de ez csak a legritkább esetekben fordult elő, inkább spóroltak mindenen, az ételen is.

Akkor is a nagyszülőknél vadultam, amikor anyám grízes tésztát szervírozott apámnak, mert ehhez volt alapanyag otthon. Gríz ugye maradt, az egyik külföldi rokon meg zöld színű tésztát hozott ajándékba, ami a nyolcvanas években legalábbis ritka volt, ha nem hányingert keltő. Apám ránézett az ételre és megkérdezte anyámat: édesem, nem kapcsolhatnánk le a lámpát?

Ment a spórolás, például a nagyiéktól kapott gyümölcs maradéktalan felhasználásával is, a rohadtat edd, jó az még! Ha már nyersen fogyasztásra alkalmatlan volt, még mindig ott volt a gyümölcssaláta, mint utolsó menedék. Azóta nem kedvelem, talán mert mindig kicsit barna volt és enyhén szénsavas az erjedéstől. Már bőven felnőtt voltam, amikor ki mertem dobni egy rohadt barackot és hátranéztem, hátha ott áll anyukám a hátam mögött, megsejtve, hogy szentségtörésre készülök.

Mint sejthető, hús nem nagyon akadt a szűkös időkben. Az, hogy a pörkölt húsból készülő étel, nekem csak sokára vált egyértelművé, anyám ugyanis meglepő kreativitással használt különböző alapanyagokat a hamis pörköltökhöz. Mindegyiket ugyanúgy kezdte.

Hagymát és paprikát szinte havonta kaptunk a nagyszülőktől, úgyhogy a paprikás alap megvolt, ebbe került, ami volt. A legzseniálisabb megoldás – szerintem – a tojáspörkölt. Főtt tojást vágott bele a lébe, összerottyantotta és kenyérrel ettük. Ugyanígy készült virslipörkölt, zöldbabpörkölt, borsópörkölt, zsíroskenyérpörkölt és a párizsipörkölt is.

Később, amikor a szülői felügyelet megszűnt, én is többször elittam a pénzem, leszegényedtem, ráadásul ugyanabban a polgári lakásban, tehát kívülről változatlanul tehetősnek tűntem. Ekkor fedeztem fel például, hogy a rizsleves elég laktató, nem kell mindig vajas kenyeret, vagy párizsit tolni. A hagyma adott – a nagyszülők már nem élnek, de anyám átvette a tiszteletreméltó hagyományt, hogy raklapnyi hagymával áraszt el bizonyos időközönként -, a paprika is – ezt a szekszárdi rokonok prezentálják, hála nekik. Ezeken kívül pedig csak rizs kell bele, ami még évekig maradt a lakásban anyukám gyűjtőszenvedélyének köszönhetően. Lepirít, paprikáz, felenged, fűszerez, megfőz, kész.

Ha dőzsölni akartam, vettem egy tejfölt és egy tojást – igen, találtam olyan kofát a piacon, aki egy tojást is eladott – és a végén a sárgájás tejföllel tuningoltam fel a levest.

Hasonlóan sikeres kategória a szikkadt zsemle tojással, szigorúan mikróban melegítve. Rettenetesen hangzik, az is, de hajnalban hazatérve a legegyszerűbb melegételt választja a szegény ember. Fél zsemlére vaj – ha van -, rá egy tojás, óvatosan átegyensúlyozva a konyhán, be a mikróba és kb 3-4 perc alatt elkészül. Ezt itt talán nem is illene leírni, de hát mondom, szegény voltam, fiatal és kellett a pénz.

Ennél eggyel talán még rosszabb a zacskós leves, az a göndör tésztás keleti téma, amibe finomításképpen, de semmi esetre sem a változatosság kedvéért megint tejfölt vagy tojást kevertem, egy kaja így kijött 50 forintból, mert a piacon harminkilencért lehetett venni zacskóját. Mentségemre szolgáljon, hogy hamar rájöttem, ha ötvenért inkább két tojást veszek, akkor még sajt is jut belőle és máris jobban jártam.

A portálon ma elindítjuk a könyv rovatot. Hetente egy, gasztronómiai témájú könyvet mutatunk be, csak a jókat, és hasznosakat, és azt is megpróbáljuk megítélni, kiknek szól, kik vásárolják meg az adott kiadványt.

A Casa Moróval kezdünk, ami hiába egy spanyol és arab recepteskönyv, a magyar téli zöldségkínálatban az egyik leghasznosabb segítőtárs lehet.

Mit esznek a gödör alján?