malackaraj

Ez persze csak azoknak jó hír, akik utálnak nyársat faragni, azoknak viszont nagyon. Egy pofonegyszerű, mindössze hét dolláros eszköz segítségével minden faág egy másodperc alatt atombiztos nyárssá alakítható, ráadásul olyanná, amin 1. nemcsak a szalonna, de bármi más nyugodtan megsüthető, és 2. a villás kialakításnak köszönhetően  semmi nem fog rajta idegesítően forogni.

A sok butasággal szemben, amit az ember az interneteken talál, ez tényleg praktikus lehet, mert egy zsebben elfér, és a kialakításának köszönhetően bármilyen vastagságú ágra ráfeszül. 

Így néz ki összecsomagolva:

Így meg használatban:

Tök jó, nem?

A cuccot az uncrate-en találtuk.

Nem értem én ezt, augusztus elején minek van szőlő, de van. Régen nem csak ősszel volt? Vagy kivételesen ez valami, ami régen rosszabb volt? Mindegy, a lényeg, meg ne unjuk, ezért gyorsan keverjük hússal!

Uborkasaláta, anarkinak. Csók.

Anarki jól látja a lényeget, uborkasaláta nincs az interneten. Most már van. Kigrammoztam a vérbe, az úristenit neki! Nagymamai, ecetes-cukros iskola következik.

biohazardnak, aki szerint amiben van gyümölcs, az nem édesség

Érnek az erdei gyümölcsök, a meggy, a sárgabarack, amiből nem lesz lekvár, mehet édességbe. Ebben a melegben se mozogni, se bonyolult alapanyagokat hajtani, se diót, mákot, csokoládét nincs kedve enni a népnek, maradnak az egyszerű, villámgyors, gyümölcsös édességek.

Beraktam a Papit a Volvóba és lecsapattam Belgrádig. A határon kinyomtam az adatátvitelt, vettem egy sört (Szerbiában nem zéró tolerancia van érvényben), az üres üveget odalöktem az anyósülés elé, a redbullos doboznak. Ez eddig csak nekem esett jól, az olvasónak nem, de jöjjenek a kiszabadulás során felszedett receptek, amikkel itthon is lehet, sőt érdemes próbálkozni. Az útról film is készült, hamarosan érkezik.

Belgrád egy szimpatikus, szockó Berlin. Az utak szélesek, az épületek nagyok, egy részük még vastagon magán viseli a bombázások nyomait, másik részük szocreál, a harmadik szép, de ez a kavalkád a lámpa nélküli gyalogosátkelőkkel és az olcsón kínált, kiváló koszttal együtt szeretnivaló.

A város kedvenc pljeskavicázóját, a Lokit, a Srbija-blog egyik szerzője, Árpi ajánlotta (a képen a barátnőjével és Papival kapaszkodunk egy-egy üveg LAV-ba).

Visszük a zebrát meg a vak pandamacit, a letépett fejű nyulat nem, hatszor annyi ruhát, amennyi szükséges és a hajvasalót. Hátradőlök, intek a kutasnak, behunyom a szemem, bevackolom magam Tunyogi ölébe, az első versszakot még hallom, aztán elalszom. A Neretva-völgyében ébredek, kávéért hörgök, aztán azért, mert átaludtam az áfonyás kölyköket és Zoli nem ébresztett fel. Ne sajnálják tőlük azt a pár eurót és vigyenek műanyag tálat, a befőttes üveget nem adják oda, az ajándék chipsnek és csokinak nagyon örülnek, cserébe egész Boszniában lila a nyelvünk a gyümölcstől.

- Én nem leszek itthun, de tüllem kigyühettek, csak ne felejcsem a kúcsot! – Elfelejti. Érthető a feledékenység, izgatott, kirándulni ment. Mama kirándulásnak hívja azokat a termékbemutatóval egybekötött, minimum kilenc óra menetidejű buszos utazásokat, melyeknek végcélja a halál fasza után három kilométerre levő település, hogy ott hatszámjegyű összegért gyapjú ágyneműgarnitúrát próbáljanak eladni az értő közönségnek. A résztvevők között értékesnek mondott ajándékokat osztanak ki, a Hölgyek általában szobaszökőkutat, kávéskészletet, vagy ételtároló dobozt kapnak, az Urak zseblámpát, vagy csavarhúzó készletet.

Rövid eszmecsere és apu telefonon nyújtott segítsége után betörünk a présházba, átöltözünk és nekem remek ötletem támad, meglepem a mamát, főzök valamit, mire hazajön. Lehetőségeim korlátlanok, itt a kert, a hűtő és a pébépalackos gáztűzhely is. Vajdlinggal a kezemben, dudorászva indulok a kertbe, hát igen, így az igazi, frissen szedett zöldborsó, saját újhagyma, saját petrezselyem, a répa meg a zöldség még satnyácska, nem baj, van a pincében. Megszedem a borsót, kifejtem, átmosom a kerti csapnál, Artúr könyörgöm, muszáj itt dögleni kereszbe’?

Fogom a cirokseprűt, elindulok répáért, zöldségért. A tyúkok kárálva futnak elém, a kakas a disznóól mellől méreget, ha közelebb jössz, olyat vágok beléd, hogy meggebedsz, fegyver van nálam! Tyúkkísérettel keresztülvágok a baromfiudvaron, hessmáapicsábainnen, lemászok a pincébe, meregetem a szemem, boldogan jövök vissza, kimegyek a kerti csaphoz, megmosom a zöldségeket, megpucolom őket, kimegyek a kerti csaphoz, megmosom. Hát megy ez, kérem.

Öt perccel később lila fejjel óbégatok, Zoli, gyere, gyújtsd meg ezt a kurva gáztűzhelyet, hát nem gyullad be, ha elengedem a gombot, kialszik. Na végre, köszi.

A zöldborsóleves az egyik kedvenc ételem. Nyersen is szeretem a zsenge borsót, a színét is, először mindig hagyományos módon készített levest főzök belőle. Másodszor is, de pirosan, fűszerpaprikával, utána bármilyen formában jöhet. A zöldborsót disznózsíron párolni kezdem, meghintem liszttel, rövid ideig pirítom, (lehúzom a tűzről, úgy adom hozzá a fűszerpaprikát) hozzáadom a karikára vágott répát, zöldséget, egy-két gerezd fokhagymát, két újhagymát és a csokor petrezselymet, sózom, felöntöm vízzel.

Ha lenne víz. Kimegyek a kerti csaphoz, vizet hozok, kezd a tököm tele lenni a zarándoklattal a kerti csaphoz. Felöntöm vízzel. A nehezén túl vagyok, palacsintát fogok sütni hozzá. Kidörzsölöm sóval a vasserpenyőt, affranc, a tojás! A tojás a kamrában, a kamra zárva, a kulcs ki tudja, hol. Megfogom a cirokseprűt, tyúkkísérettel keresztülvágok a baromfiudvaron, felmászok a góréba, na ez meg még tojik, akkor várok, fogalmam sincs, a többi hol csinálja. Visszamegyek, elégedetten üldögélek, miért nem forr a leves? Mert elaludt a láng. Ó, hogyaza….Zoliiiiiiiii elaludt a gááááááááz! Újra begyújtja a tűzhelyet, felsöprök, na megnézem a tojót, hátha már végzett, addig a leves itt maradhat.

Nem hiszem el, hogy még mindig kotlik, kell nekem az a tojás, erőszakhoz folyamodok, a tyúk kárál, csapkod, repül a szalma, kidobom a tyúkot a góréból, két nyamvadt tojáson döglik órák óta, az eszem megáll. Hát most meg hogy futott ki a leves, az előbb gyújtottunk alá, elegem van, Zoliiiiiiiiii a gáááááááz! Úszik a tűzhely, kimegyek a kerti csaphoz vízért, megtisztítom, Zoli kategorikusan kijelenti, hogy utoljára jött be meggyújtani a gázt, én morgok, kimegyek a kerti csaphoz, akkor jut eszembe, hogy a másik gázrózsát is meg kellett volna gyújtani, de már nem merek szólni, most hogy lesz nokedli a levesbe, a palacsintáról rég lemondtam. A tyúk is direkt kettőt tojt, hogy velem baszakodjon, a lábam leszakad, gyulladj már meg, miért csahol ez a kutya?

Lehunyom a szemem, nem akarom látni. Nyitva hagytam a kiskaput, az összes baromfi az udvarban és a virágoskertben, Artúr jókedvűen vadászik, a tyúkok magukon kívül menekülnek, eszelősen ugranak neki a drótkerítésnek, én óbégatok, mint aki beszorult, a leves röhögve újra kifut, úszik a présház, idill a tanyán.

Mire a mama hazaér, kitakarítom a présházat, rövid gondolkodás után úgy döntök, mégsem meszelek ki, kenek a Zolinak két karéj zsíros kenyeret, a maradék levest Artúr kapja, nekem nincs étvágyam és megfogadom, hogy soha többé nem főzök a gáztűzhelyen, a sparhelt, az az én világom.

Artúr. Hát nem cuki?

Főztek már idén zöldborsólevest?