Sok mindent tudunk, még több mindent nem, de nagyon sok mindent feltételezünk. A legboldogabbá általában ez utóbbiak tesznek. Feltételezhető például, hogy a szezámmag már az ókori egyiptomiak kedvelt alapanyaga volt, olajat készítettek belőle, belesütötték a kenyerükbe.

 

Ábrázolások, ásatások, botanikai kutatások, sőt nyelvtörténeti adatok is mutatnak ebbe az irányba. A hipotézisek tovább visznek: mivel rengeteg különböző mozsár került elő ebből a korból, akár meg is őrölhették a szezámmagot. Akkor pedig akár tahinit, szezámmagból és olajból őrölt pasztát is készíthettek belőle. Még az is lehet, és ekkor csillan fel igazán a vágyakozó laikus tekintete, hogy kedvenc gyerekmesénk leghíresebb mondata (Szezám, tárulj!) nem csak Ali baba számára nyitotta fel a csodák barlangját, de az óegyiptomiak kedves magjának érettségét is jelezte.

Ugyanakkor elképzelhető, hogy mindez tévedés, az ókori ábrázolásokon lenmagot szórnak a kenyérbe, tahinit Perzsiában őröltek először a középkorban, és Alinak is csak a kincs kellett. Annyi biztos, a tahini egy nagyon régi, keleti recept, rengeteg arab étel nélkülözhetetlen hozzávalója ma is.

A szezámmag legalább olyan csodásan értékes alapanyag, mint a mák, igazi vas-, magnézium-, kalcium- és vitaminbomba, amit rajtunk kívül mindenki, rengeteg keleti és mediterrán konyha használ fel valamilyen formában. Hazájából Itáliába szakadt kedves arab főmegmondó ismerősöm itt jártakor személyes sértésnek vette, mikor bevallottam, hogy a humuszt bolti tahinivel készítem. Megszeppenten hittem, hogy felháborodása nem csupán a két nép mentalitásának keveredése, hanem egy olyan sérthetetlen elv, mint a házi pesto szentsége. Míg vártam a mamájától beszerzett autentikus recepteket, nekiálltam tahinit őrölni, itthon.

A tahini valamilyen növényi olajból (lehetőleg szezám persze, de csak egy része) és szezámmagból áll. A magokat forró sütőben éppen aranyszínűre pirítottam és aprítógépben durvára őröltem (ilyenkor bírja az ember nem csak megérteni, meg is érezni az anyagot, a szezámillat a szomszédba is átlebbent, ez csaphatta meg Ali baba orrát is a kapu előtt), majd fokozatosan felöntöttem olajjal, és őröltem, őröltem, őröltem tovább, míg a gép nem lett tűzforró. Ekkor egy komolyabb leégés elkerülése végett a botmixerre váltottam, amivel végtelennek tűnő idő (öt perc) alatt sikerült elérnem a tökéletes, ragacsos, középfolyós állagot, valamint egy ízt, ami semmiképp sem hasonlít a világjárta konzervre, nincs más szó rá, egyszerűen brutális, imádom, azóta csak azt kenem, öntöm, keverem mindenbe.

Az ár-érték-energia-idő-befektetési aránytól is fel vagyok dobva. Időközben pedig megjöttek a receptek az arab mamától, aki még azt is be merte ismerni nagyhangú fiának, hogy bizony már boltban veszi a tahinit. Rosszul teszi, mert az ő baba ganoush-receptje a napfényes Kelet-Európában házi tahinivel lett tökéletes.

A padlizsánkrémnél jobban semmit sem hittem unalmasabbnak eddig, ám kiderült, mi a titkos hozzávaló, ami a túlfokhagymázással, túlsózással vagy túlmajonézezéssel ellentétben egyetlen komponenst emel ki: a padlizsán ízét. Egy nagy padlizsánt sütőben (nyáron parázson) megsütöttem, megpucoltam és 1 gerezd fokhagymával, sóval, borssal, 3 evőkanál tahinivel, fél citrom levével pépesre törtem.

A receptért köszönet Rabieanak.

A másik oldalon diszkósított kenyérsütés, mert kell a rost.

 

Szeretik a tahinit?