A faterom nagy svihák. Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy gasztronómiai irányultságom túlmutat az (egyébként nem lebecsült) húsleves-rántottcsirke-krumplipüré-uborkasaláta tengelyen. Ő volt az, aki több-kevesebb sikerrel szélesebbre tárta az élet nagy szakácskönyvét már zsenge gyerekkoromban. És most nem csak a kocsonyára gondolok.

Ő volt az, aki, miután undorodva köptem ki az akkoriban fellelhető egyetlen kékpenészes sajtot,(Márvány) másnap suttyomban villával összetörte, petrezselymes vajjal összekeverte és pirítósra kenve feltálalta nekem reggelire, és harsányan röhögött befelé, mikor két pofára faltam és kértem még. Ő volt az, aki citromot csöpögtetett a sózott lila hagymára, tőle kaptam először a krémsajthoz körtét, diót meg szőlőt, „mert az úgy jó”. Fogalmam sincs, ő honnan tanulhatta. Ő szerettette meg velem fondorlatosan a velőt, pacalt, körömpörköltet és más kamaszgyerek számára ördögtől való borzalmakat.

Egyszer a hatvanas évek végén, kézen fogott és titokzatoskodó tekintettel elcipelt az egri Vörös Rákba. (Az Asheville-i Hemingway biztos tudja miről beszélek, és elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában). Leültünk, én a nyolcévesek minden komolyságával „vendéglőben eszünk apámmal”, ő huncut mosollyal az arcán. Sutyorgott a pincérrel, majd míg én a jaffámat iszogattam, kihoztak két tányért, rajta „V” alakba merevedett apró panírozott pálcikákkal meg némi rizzsel. Én csak néztem, mint a reklámmacska:

- Hát ez meg mi?
- Ez? Békacomb. Különleges csemege, úgy egyed.  
- Na, én ezt meg nem eszem, az biztosis. Ez jó nem lehet.  
- Egyet kóstolj csak meg, aztán felőlem ott hagyhatod.

Egye fene, megkóstoltam. Nem volt rossz. Jó se volt. Olyan semmilyen volt, kicsit mocsárízű, gyenge fehér hús, kevéske, kis csontokon, gondoltam, túlesünk rajta, és nem lesz a kedvencem. Nem is lett, mert utána nem láttam vagy harmincöt évig.

Aztán úgy két hónapja, megláttam az egyik hiperben, gusztusos kis lapos dobozkában „Frozen Froglegs” felirattal, és tarkón vágott az emlékezés szele. A tarkónvágás egészen addig tartott, míg vettem egy dobozzal, hazavittem és betettem a fagyasztóba, majd valami jeles alkalomra jó lesz. Ez a jeles alkalom akkor következett be, amikor a múlt héten a fagyasztó legfelső polcáról (amelyiknek törött a zsanérja) a nagylábujjamra esett a fagyott doboz. Itt és most nem részletezném a magyar nyelv általam ekkor felvonultatott cirádásabb kitételeit és az azokat kísérő tánclépéseket, lényeg az, hogy többek között a nemi szervemet is felkínáltam étkezés céljából több élő és holt ismerősnek és ismeretlennek. De legjobban a békacombra haragudtam.

Akkoriban hozott haza az asszony valami új panír receptet, és úgy döntöttem, abba öljük le a combokat. Általam készített joghurtba sót és zúzott fokhagymát kevertem, és ebbe a fürdőbe merítettem a kiolvasztott, megmosott és leszárogatott combokat úgy egy órára. Ezalatt natúr, ízesítetlen kukoricapelyhet (cornflakes) durvára daráltam némi szárított csilivel, majd a joghurtfürdőbe egy kanál lisztet kevertem, hogy tapadjon a combokra és utána bepaníroztam a „morzsába”. Forró olajban rózsaszínre kisütöttem, hozzá némi vegyes zöldsaláta, és kész is volt.

Mondanom se kell, a családom többi tagja (a fiamat kivéve) undorodva temetkezett a krumplipürés rántott pulykájába. Pedig a békacomb tényleg fejedelmi csemege volt. Könnyű, puha, omlós, zamatos, mint a szűzlány csókja a falusi majálison éjfélkor a körhintás bódéja mögött. Megint a faternak lett igaza.

A másik oldalon egy csodálatos nyári fúzió, a bodzaszörp találkozása egy arab édességgel.

Ettek már békacombot?