Artúr nem mindig volt magányos, anyjával, Alízzal őrizték együtt a tanyát és a mamát. Alíznak, a jámbor természetű staffordshire fajkutyának egyetlen hobbija volt, a szökés. Ez lett a veszte is, három éve, húsvétkor csak Artúr jött haza egy többnapos túráról, Alízt hiába kerestük.
Hogy ne legyen egyedül, nyáron megérkezett Brezsnyev. Az örökmozgó keverék kutya mindenkit kordában tartott, beleértve Artúrt is, aki szemmel láthatóan megöregedett és az idegkimerültség jeleit mutatta a kölyökkutya miatt. Brezsnyev tavaly februárban elpusztult egy makacs gyomor- és bélfertőzésben, rövid gyász után Zoli megrendelte az újabb kistesót, de mama megmakacsolta magát és kijelentette, nem vihetünk új Brezsnyevet a tanyára, öreg ő már ahhoz, hogy megint egy kiskutyával bajlódjon, a Vén Disznó (Artúr) majd ellesz magában.
Mama nem tudta, amit mi igen, a kiskutya már megszületett, ki is választottuk. Teltek a hetek, egyre sűrűbben kérdezgették, mikor megyünk érte, én egyre sűrűbben fogtam könyörgőre, de a mama hajthatatlan volt. Mi, ide?! Szó se lehet róla, volt már kutyám, tudom, mivel jár, igen, én is láttam milyen aranyos, nem. A következő pénteken Zoli a szokottnál később, egy dobozzal a kezében jött haza. Jaj gyere, nézd már meg, pöttyös, és emberszeme van. És nézd, Juve színek! (Hajnalka tolja szurkerpajtásával az azzurri blogot, mint az köztudott, khm) Ebben a pillanatban tudtam, én akár pakolhatok is, a Juve színű marad.
Elsőszülött kutyagyermekünk a keresztségben az özv. Zimonyi Ákos nevet kapta, szürke hétköznapokon a nem túl férfias Pötyi névre hallgat. Lélekben megerősödve készültem a küzdelmes kölyökkorra, de legnagyobb meglepetésünkre Pötyit nem érdekelték a cipők, papucsok, bútorlábak és szőnyegek.
Ő egy vérbeli gasztrokutya. Az első hetekben krumplival volt tele a lakás, egyesével hordta be őket az erkélyről, hogy félig megcsócsálva rohadjanak a padlón, aztán jött az alma korszak. Az apró szemű borízű almával kihúztuk őszig. A hosszú őszi délutánokon, mikor más normális kutya a gazdi kedvenc tűsarkúját rendezi le, Pötyi kamratúrákra indult. A reggel sietve a konyhapultra dobott bulgurt napokig porszívóztam, leverte és kiásta a bazsalikomot, napokig fogalmam nem volt, miért nyüszög a sütőt bámulva, ott érleltem az avokádót. A disznóvágás után arra ébredtünk, hogy a friss töpörtyűnek hűlt helye, máig azt találgatjuk, hogy tudta levenni a tűzhelyről és honnan tudta, hogy az akkor először használt légmentesen zárható dobozban mi van. Míg kezet mostam a fürdőben, leverte az üveget és felnyalt fél kiló akácmézet. Sírtam, mikor a netről rendelt himalájai só rózsaszínű halmai között találtam rá, elégedetten nyalogatta. De hát kartondobozban volt, reggel hozta a postás, hajtogattam.
Akkor bizonyosodtam meg róla, hogy semmi nincs biztonságban tőle, amiről azt hinnénk, egy kutya számára nem ehető, de Pötyiszemmel nézve mégis az, mikor kora tavasszal hazaérve, Zolit a teljes fásultság állapotában találtam. Csak annyit mondott: azért hagytam így mindent, hogy lásd. A látvány valóban feledhetetlennek bizonyult: unokahúgoméknak vásárolt hatalmas szatyor rágcsálnivaló és azok miszlikekre tépett zacskói, vastagon beborítva mindent, ameddig a szem ellát. Mogyoró, szotyi, tökmag, kesudió, középen Pötyi, akinek a fokhagymás kenyérkarikától olyan lehelete volt, hogy ma is beleszédülök, ha eszembe jut, nem beszélve arról, hogy hetekig a leglehetetlenebb helyeken bukkantam napraforgómagra.
Ha lenne Jimmy Choo cipőm, simán elöl hagyhatnám, a konyhába viszont új polcot kellett csináltatnom. Fejmagasságban. Az erkélyen egy kosárban mindig van pár krumpli, ami az övé. Most hozta be a harmadikat.
Van kutyájuk?
Utolsó kommentek