malackaraj

Kötözött sonka hol van októberben, ezért füstölt tarját főztünk. Kólában.

Sose kérdezzék, hogyan keveredtem a barnakóla hivatalos honlapjára - a józan ész tudvalévőleg csak elalvás előtt és kortárs balett alatt igazán puha. A jószagú szódavíz gondolata szerintem ugyanolyan kollektív beletörődésen alapuló, könnyen pukkanó varázslat, mint a bikicsunáj; titkos összetevők, szúrom is tökön magam látványosan. Vajon csak a vakvéletlenen múlt, hogy annak idején nem a nudligyár igazgatójának jutott eszébe páncél mögé rejteni a nagyi receptúráját? Mi folyik itt? Az oldallal mindenesetre megizzadtak a kreatívok, öröm nézni: van műveltségi teszt, anekdoták, mosoly, hidratáció-kalkulátor, buborék, a perverzebbjének pedig receptgyűjtemény. Kóla és kaja, neee. De bizony, az ételsor minden elemére esik valami meglepő - kólás puncs, dip, torta, magyaros gulyás (!), lencsefőzelék. Hát, nem tudom. Bad romance, ahogy Sztálin fogalmazott, és ha valaki, ő igazán értett a lélek finom rezdüléseihez.

Másnap mégis visszatértem a lapra. Nézzük a pucér igazságot: karakteres, kissé geil vaníliás-fahéjas lé, csak megy ez is valamihez. Az indonéz csirke például mézzel készül, és toleráns ínyen évszázadok óta kiválóan harmonizál a gyömbérrel és a szójaszósszal.

A kérdés annyi lenne, vajon hol húzódik a határ specialitás és moslék között.

Mondjuk megettük mi már a rántott Mars-szeletet is. Igen, hozom végül a döntést, a mélyhűtött csirkeszárny ma külföldi ló nyálába fullad, de szigorúan tudományos alapon, és ugye hátha meg is lehet enni. A kísérlet annak eldöntésére irányul, vajon a kóla ételkészítésbe emelése valóban nem több-e babazsúros pacsmagolásnál, vagy szokatlan alapanyag-választásunk esetleg csempész-e újszerű, egzotikus ízvilágot a tányérra. Kóla van, előítélet nincs - óra indul. És hogy hogy kerül a csizma az asztalra? Odatettem, fiam.

A sportág neve gyömbéres csirkeszárny. Harci kedvemet a hírhedt kóla vs. rágógumis bátorságpróbák sem kezdik ki - ha robban, robban, előbb-utóbb úgyis ki kell festeni. (Nem robban.) A megpirított szárnyakra gyömbért szórok, felöntöm szójaszósszal-kólával, felforralom, és közepes lángon húsleválásig szomorítom. Megkóstolom: jobb, mint amire számítottam, de azért jót tesz még neki egy kis szójaszósz. Receptem szerint a végén pár perc nagylángtól besűrűsödik, és bár mártásszerű állagot végül nem érek el, viszonyítási alap híján nem csinálok gondot belőle. Valami köreten gondolkodom még, de nem szabadulok különböző zavaró képzettársításoktól - nagyjából olyan lenne, mint szvingerklubban puszit kérni a végén. Inkább hagyjuk.

Kólás csirke a tányéron! Nem hétköznapi látvány, ennyit aláírok, az íze viszont kimondottan kellemes. A szójaszósz megszelídíti a kólát, a gyömbér kiérződik, a szárnyak puhák, és az egész valamiért jobban ízlik, mint a kínai büfé szacharinos beütésű édes csirkéje. A karácsonyi menüből persze nem billenti majd ki a halászlét, sőt, tortán kívül nem is nagyon kísérletezünk többet vele: soviniszta gyomrunk húzós paprikás szaftért kiált, mi pedig szeretjük a hasunkat. De ezt még azért megesszük. (A biztonság kedvéért S. András fóti lakos, a kóla védőszentje egészségére fogyasztjuk - megérdemli szegény. Annyi mindenen ment keresztül.)

Mivel kísértenek istent a konyhában?

Odatettem magam, de volt külső kényszerítő erő bőséggel. Eskü, hogy igyekszem tartani a szintet.

Nem vagyok hajlandó több csokoládét a számba venni. Oké Vanda, senki sem várja el. Azt gondolták, csokoládéból soha sem elég? Egyszer készítsenek pralinét, majd megtudják.