malackaraj

Beraktam a Papit a Volvóba és lecsapattam Belgrádig. A határon kinyomtam az adatátvitelt, vettem egy sört (Szerbiában nem zéró tolerancia van érvényben), az üres üveget odalöktem az anyósülés elé, a redbullos doboznak. Ez eddig csak nekem esett jól, az olvasónak nem, de jöjjenek a kiszabadulás során felszedett receptek, amikkel itthon is lehet, sőt érdemes próbálkozni. Az útról film is készült, hamarosan érkezik.

Belgrád egy szimpatikus, szockó Berlin. Az utak szélesek, az épületek nagyok, egy részük még vastagon magán viseli a bombázások nyomait, másik részük szocreál, a harmadik szép, de ez a kavalkád a lámpa nélküli gyalogosátkelőkkel és az olcsón kínált, kiváló koszttal együtt szeretnivaló.

A város kedvenc pljeskavicázóját, a Lokit, a Srbija-blog egyik szerzője, Árpi ajánlotta (a képen a barátnőjével és Papival kapaszkodunk egy-egy üveg LAV-ba).

Fishburgert nem csak a mekiben lehet enni, hanem otthon is. Mielőtt a behízelgő és édeskés lazachoz nyúltam volna, megkeményítettem a szívem, felvetettem a fejem, és pontyot kértem. Magyar embernek magyar pogácsát, magyar halból!

Vesefaggyúvesefaggyú, aztán engem is utolért a hamburgerezés egy vidéki hiperből vásárolva. A tökéletes hamburgerhús a magyar valóságban.

A hűtőszekrény legfelső polcának rácsaiba löttyedt banánok nyomódtak. Az egyik már megrepedt, ragacsos leve vastagon csöpög egy lábos ottfelejtett alaplébe. Az alaplé menthetetlen volt, de a bő kilónyi banánnak adtam egy esélyt. Halál helyett megaláztatás.

Schokobananen. Semmi másra nem tudok gondolni, ha banános édességre kerül a sor. A több ezer kilométert utazó banánnak akkor is műize van, ha eredeti, de édességekbe sütve ez a közönséges pacsuli mindent elnyom, nem illik semmihez, nem emel ki semmit. A barna trutyinak sós recept kell.

A banánketchupot elsőre nem tudtam komolyan venni, de magyarul is rákeresve megtaláltam Fűszeres Eszter oldalán. Legfeljebb ha ehetetlen, lesz mivel húznom életünk végéig, ez mindenképpen megér negyed óra munkát. Eszter receptjét a karnyújtásnyira lévő alapanyagok körére butítottam.

• 5 banán
• 1/2 fej vöröshagyma
• 1/2 dl paradicsompüré
• 2 dl almaecet(10%)
• 1/2 dl méz
• 2 teáskanál piri-piri (bármilyen jó erős csípőspaprika örlemény megteszi)
• 2 teáskanál őrölt szegfűszeg
• 2 teáskanál őrölt szegfűbors
• 2 teáskanál őrölt fahéj
• 1/2 teáskanál őrölt szerecsendió
• só, bors
• víz

A banánt és a hagymát elturmixoltam, összekevertem a fűszerekkel és ketchupállagúra vizezve egy órát főztem. Még forrón sterilizált üvegekbe töltöttem és fejreállítva dunsztoltam.

Miért ilyen barna ez a ketchup? Ráöntötte. Az üvegből. Jobb lett volna kóstolni, mielőtt a mélyvörösre érlelt marhahúsból gyúrt hamburgerre öntöd, de elharapom a nyelvem, a banán és a kétkedés rossz irányba terelik az ízlelőbimbókat. Ilyen, házi.

Soha nem ettünk még ilyen jó ketchupot. A fűszeres szósz, -és ebben az esetben a paradicsom a legfőbb fűszer- testes, selymes, szinte harapható állagú lett a banántól. Édessége nem a ketchupoktól megszokott cukros faék, a ecet és a sok fűszer szépen elnyomják. Hamburgerhez, oldalashoz, virslihez, sült krumplihoz, sőt, alternatív paradicsomos zöldbabhoz is felhasználható.

Kipróbálnák?