Akkoriban gyakrabban járt haza Munkácsra, az albérlete sem volt messze innen, hónapban egyszer átjött hát beszélgetni – cseréltük a rokoni tapasztalatot, kóstolgattuk az agglegényéletet, hozzá pedig azokat a jááj, hét és fél decis ujpéteri keserveket. Oh, átjön ez a rezedás utóérzet valahol középtájt, phöjj? Melankolikus évjárat, kérlek, sugallatos harmóniákkal, phöjj! – rágcsáltuk a dugót átszellemülten. (A bort simán ráküldtük; nem szabad félni, a legélesebb fájdalmakat tulajdonképpen csak az első két korty okozza.)

Az unokatestvérem akkor is pont otthonról jött: mindenki egészséges a félig bevakolt házban, de hát munka, az továbbra sincs. Na, add a poharad, addig tegyél be másik cédét, de most már inkább ne Bjö... mindegy, jó lesz. Amúgy már azt is tudta, hogy mióta külön koszton és saját kasszán vagyok, mindent megeszek. Egyéni módszer alapján akartam lepirítani a fejemről a süldőkori tokaszalonnát, ezért új fészkembe költözve aránylag zökkenőmentesen nyergeltem át a saját fejlesztésű "New Moslék" módszerére. A készétel lényege, hogy olcsó legyen, kalóriamentes és csüggesztő: látott ő már a tányéromon főtt fehérrépát ketchuppal, paradicsomos padlizsánlevest, ronggyá főtt kínai kelt enlucskában – ő meg, a hízásra képtelen, cinikus félorosz génjeivel mindig maradt köszönettel a ropinál. Gasztronómiai anarchizmusomat azonban szem előtt tartotta, és mielőtt elköszöntünk, mindig mondta, hogy egyszer majd hoz grecskát otthonról, vajon ahhoz mit szólok – pörkölthöz szokták enni köretnek, nagyon egészséges. Mindig ennyiben is maradtunk.

Úgy elsőre nem is nagyon jött le, mit nyújtott át érkezéskor azon a deres péntek estén: egy kiló szomorú barna gabonát, zörgős zacskóban. "Grecska" – böngésztem ki rajta ukránul, ennyi ugyanis még megmaradt a kétévi cirill metódból. Á! Köszönettel fogadtam az ajándékot, és az utasításokat lelkesen követve, sós vízzel lepve kezdtem el főzni őt, az egzotikusat. Gyanítottam, hogy mondott eledelnek magyar neve is lehet, és bár a kuzin perfekt kárpátaljai volt – attól eltekintve, hogy a szörpöt azidőtájt szirupnak mondta, a négert pedig szerecsennek – könyvesdobozt kezdtünk túrni, hogy jobb híján szótárból tudjuk meg, mi fortyog éppen a kisebbik nyeles lábosomban.

Ő találta meg: hajdinakása. Kicsit csalódottan bontottam új bort – a "hajdina" holmi gyermekdal részletét idézte fel bennem, amelynek sajnos sem kontextusára, sem végkicsengésére nem emlékeztem. A szagról és a számottevő duzzadási képességről azonban semmiképpen nem emlékeztek meg benne a szakemberek: mire kásám az összes vizet felszívta, elkészült, nekünk viszont a szellőztetés idejére vissza kellett térni a kisszobába, uszkve egy tébolyult izlandi énekesnő kilencvenes éveken átívelő komplett munkásságának időtartamára. Ennyi viszont bőven elég volt ahhoz, hogy mássalhangzóink fejében vörösborban oldhassuk fel minden valaha volt bánatunkat, de oly mértékben, hogy szilárd meggyőződésem: az este záróakkordját jelentő hajdinakása közös bevételezése az egyetlen oka, hogy a fenti történet idejegyzését megérhettem.

A képen – esztétikai okokból – a még nyers gabona látható

A szag pár évig még az orromban volt, addig utáltam is a hajdinát rendesen, mint kommandós a függönyt. Azóta viszont félévben egyszer csak-csak kerül a cekkerbe húsz deka (mert itt is kapni, ötször annyiért), és ha főzés közben kavarodik bele egy leveskocka, elkészülte után pedig némi vaj, éjjel még a kislámpát is úgy kapcsolhatjuk le, hogy emésztésünkre aznap áldásos hatással voltunk.

Megeszik?