A bor volt az oka az egésznek. Meg a meleg. Meg a kettő együtt. No és még a Hubertus is belejátszott, hogy jómagam és W. Árpád barátom a boglári vasútállomás 2. peronjának egyik beton virágládájában kezdjük meg egyik nyaralásunkat.

A dolog ott kezdődött, hogy a csóró főiskolás úgy segít magán, ahogy tud, és mi kölcsönkaptuk Győzőék boglárlellei házát egy hétre (utazás, ellátás fakultatíve). Fiatalabbaknak: Balatonboglár és Balatonlelle egy időben összevontan Boglárlelleként funkcionált, ne kérdezzétek, miért. Na itt jön az önsegélyezés. Én Árpáddal tartottam, mert kilátásba helyezte, hogy az anyja (az Évi néni) tart otthon egy üveg Portorico rumot süteménykészítési és egyéb célból, és ő ezt az üveget önsegélyezési jelleggel lenyúlja. Majd jó lesz a vonatra a bor mellé (!). Az Árpinak alkohol terén mindig is nagy ívű tervei voltak.

Csak ez a szerencsétlen nem mert villanyt gyújtani a spájzban és véletlenül egy fél üveg Hubertust emelt le a polcról, a rum helyett. Ami azért különbség. Úgy mennyiségi, mint minőségi vonatkozásban. (Csak arra nem jöttünk rá, hogy mire kellett az Évi néninek a Hubertus, mikor abból nem is lehet süteményt sütni). De mindegy volt már, mentünk a Délibe a vonathoz. A Déli pályaudvaron a közértben (Déli ABC) Árpi tett egy javaslatot, miszerint vegyünk 4, azaz négy liter bort az útra kettőnknek (plusz a Hubertus), mivel erősen tűz a Nap, és a büfékocsi az úri huncutság, meg amúgy sincs a szerelvényen. Én ellenjavallattal éltem, miszerint vegyünk két litert (plusz a Hubertus), mivel erősen tűz a nap és a bor drága, kár lenne Bogláron, pláne a vonaton kihányni az egészet. Végül is egyetértésre jutottunk, vásároltunk három liter Durbints Sógor márkájú fehérbort (cuvée), ami úgynevezett koronazárral (söröskupak) volt ellátva, tehát ha kinyitottad, ésszerű volt rögtön meginni, mert visszazárni nem lehetett. Mindez egyliteres kiszerelésben.

Felhágtunk a gyorsított személyvonatra és elhelyezkedtünk a másodosztály egy kellemesen meleg műbőr üléspárján. Nem tudom megfigyelték-e már, hogy a magyar ember, ha elindul valahová és ezt nem kerékpáron vagy motorbiciklin teszi azonnal enni kezd. Kocsiban, buszon, vonaton, repülőgépen, mindegy. Valami viszi a seggem, akkor együnk! Nekünk is volt két darab Árpád kedvenc Traveller Sandwich-éből, ami egy kettévágott zsúrkenyérbe hosszában elhelyezett fél méter cserkészkolbászból állt, mindenféle síkosító anyag (vaj, mustár vagy majonéz) teljes mellőzésével,valamint némi mackósajt.

Szóval egyelőre nem csábított vad zabálásra.

De a többiek ettek. Szép nagy egybekupéban ültünk, tehát megfigyelhettem kb. harminc honfitársam étkezési szokásait Balatonra tartván. Volt ott rántott csirkecomb uborkasalátával (fokhagymás-tejfölös), lesütött karajszeletek zsömlében alul-felül félcenti vastag napsárga zsírkenettel (Norbi’s Nightmare DeLux), sült kolbász (fokhagymás-köményes) mustárral, szárazkolbász (fokhagymás-köményes, naná) karikázott lilahagymával, és hogy a nemzetközi konyha is képviselve legyen, hideg lecsó kolozsvári szalonnával, valamint hagymás hering. Gyerekeknek hathónapos korig töpörtyűs pogácsa, fölötte fasírt Erős Pistával. Túrós bukta, hájas, házi lekvárral.

Egyébként a repülőn is ez megy, csak más szinten. Motoron még nehéz fogni a zsíros deszkát 160-nál, de a magyarnak semmi sem lehetetlen, egyszer majd kitalálunk valami sisak-szervót a búrkiflihez.

Szerintem a régi szekerezgetésekből jön ez az egész. Fölült a gazda a szekérre, hátracsapta a családot a szénába, közéjük dobott egy fél veknit meg egy darab juhsajtot, oszt csend volt estig, míg hazaértek. Ezért aztán a magyar eszik, ha utazik. Főleg a vonaton. A vonat nem a miénk, össze lehet morzsázni, ha kiömlik a sör, két óra múlva úgyis leszállunk a bánatba, még egy kupica szilvát Dezső bátyám, csak az íze kedvéért? Mi csendesen szemlélődtünk, a bor fogyogatott, a szendvics előtt étvágygerjesztőnek meghúztuk néhányszor a Hubertust is (attól sem lett jobb). Én néha elbóbiskoltam, amiből csak barátom ráncigálása ébresztett föl, hogy ne horkoljak annyira, mert nem hallja a walkmanjét. Ezek után ügyeltem, hogy ne aludjak, és így megfigyelhettem, ahogy Árpádot teljesen hatalmába keríti az alkohol démona. Persze kizárólag a látszat kedvéért néha én is vele ittam. Walkmannel a fején lehunyt szemmel halkan, majd egyre hangosabban dudorászott.

Előbb egy kis Led Zeppelin, majd Jimi Hendrix következett, utána egyveleg kedvenc klasszikusaiból. Amikor Van Morrison Aint No Sunshine Since She’s Gone című számát teli torokból üvöltve kiugrott az üléseket elválasztó folyosóra és vadul léggitározni kezdett, már éreztem, hogy baj lesz.

Pihenni vágyó családapák, tisztességben megőszült tsz-nyugdíjasok nyúltak imént elcsomagolt bicskájukért, hogy megfékezzék ezt a dühöngő fenevadat És ekkor feltűnt a célállomásunk. Gyorsan összekapkodtam csomagjainkat és barátomat a kijárathoz taszigáltam, bár valamiért az én lábaim is kissé nehezen mozogtak. Árpi ment elöl, és ebből lett a baj. Amikor odaért a vagonajtóhoz, a csontrészegek magabiztosságával kilépett rajta, a lépcső teljes figyelmen kívül hagyásával. Tett két lépést a levegőben, majd arccal előre belezuhant a peron közepén álló beton virágládák egyikébe. Szerencsére abban a vegyes egynyári kiültetés fantázianevű virágkompozíció foglalt helyet, ezért Árpi puhára esett. Én még utánakaptam, de csak azt értem el, hogy a hátára zuhantam. Feküdtünk a virágok közt, mint Assisi Szent Ferenc a réten, a walkman darabjaitól övezve, és a fölénk hajló aggódó nyaralóktól Árpi csak annyit kérdezett: „Tessenek mondani, ez mán itten Sijófok?”

Távolabb a korlátnál Győző állt teli szájjal vigyorogva, gondosan vigyázva arra, nehogy egy lépéssel is közelebb jöjjön, és valaki esetleg azt higgye, köze van hozzánk. Később, az este folyamán aztán ő is gyorsan hozzánk részegedett, de ez már egy másik történet.

Mit esznek a vonaton?