Mindenekelőtt szögezzük le, nem tudok főzni. Még csak konyhám sincs. Amikor volt, az se az volt. Na jó, volt valami konyhaféleség, amolyan kis hétvégi házban lévő két és fél négyzetméteres főzőfülke, de már az se az enyim, valamék este megkaptam, hogy "ez itt az én konyhám", oszt csak pislogtam, mint a vett malac. 

Ráadásul időnként bizonyos dolgokban erősen fanatikus vonásokat tudok mutatni. Ha csak azt vesszük, hogy egy épeszű autóm sincsen, vagy hogy mások, hasonlóan nem épeszű autóival szívesen bíbelődök, vagy amikor éjszakákon keresztül görnyedek az asztal fölött két centis pici figurákat festve, és fúrfaragva... nos, amire ráveszem magamat, azt NAGYON komolyan tudom venni.

- Csinálsz nekem vacsit?
- Persze hogy csinálok, mit ennél?
- Vajaskenyeret. Retekkel.

Pedig akkor már túl voltunk a narancson. Ugyanígy kezdődött. Kérsz narancsot? Kérek. Majd ötven perc csend és némaság. Mert a narancsot is bicskával pucolja, akkurátusan, óvatosan tizenhat részre bemetszve, vigyázva, hogy ne vágjon bele a húsba, mindezt kizárólag svájci bicsakkal, de ha lenne itthon orvosi szike, azzal csinálná, esküszöm. Újabb tíz perc elteltével kezdtem idegesen fészkelődni, az első óbazmeg pedig akkor szakadt ki belőlem, mikor megláttam, a fehér részeket is hámozza róla. Mert az keserű. Nekem meg Anna pajtihoz hasonlóan gyomoragyam van, ha kérek narancsot, azonnal kérem, nem másfél óra múlva, Telly Savalasra borotválva, nem, azonnal, fehér részestül, magostul, szőröstül-bőröstül, add már oda azt a kurva narancsot, könyörgöm. És tessék, megint önként tolom a szopórollert, ráadásul hegynek fölfelé, de ha a boronatárcsa Gordon Ramsay-je csinál nekünk vacsit, és mindezt úgy tálalja, hogy Heston Blumenthal elmehet a náthásba, akkor nincs mese, ki kell várni. Türelmesen.

A hangsúly a vajon van, ami nem margarin. Tehát kemény. Azaz nem kenhető. Ez az a feladat, amihez fel kell nőni. Különösen akkor, ha - mint ahogy azt az elején kijelentettük - az ember nem tud főzni. Először is türelem kell hozzá.
Kiveszed a vajat a hűtőből, levágsz egy szelet kenyeret, és mielőtt hozzáfogsz, türelmet erőltetsz magadra. Szembenézel a démonaiddal, átéled az iszonyú küzdelmet, ami benned dúl, hogy a bicskával levágnál egy két centi vastag darabot a vajból, hogy ott helyben széttrancsírozd vele a puha fehér kenyeret, míg már a kockás abrosznál tartasz, és az asztalon mázold szét a kőkemény vajat. Önuralom. A vajaskenyér ezen múlik! Na és a precizitás.
A borotvaéles bicskával milliméternél vékonyabb szeletet vágsz a vajkockából, a kenyér szélén kezdesz vele, mert ott legalább a héja ellentart valamennyire a vajnak és a késnek. Nagyon apró mozdulatokkal, nem is kenve, mint inkább valahogy szétnyomkodva, iszonyú óvatosan eloszlatod a vajat a kenyéren, majd vágsz még egy hajszálnál vékonyabb szeletetet a vajból. És így tovább. Egészen addig, míg elfogy a kenyér héja mentén a külső rész. A feszültség már-már elviselhetetlenné válik benned, most jön a neheze, a kenyér puha közepe, de te TÖKÉLETES vajaskenyeret akarsz! Olyan vékony szelet vajjal próbálkozol, hogy szinte átlátszik rajta a késpengébe ütött Victorinox, olyan vékony szelet vajjal, ami képes volna egy őszi szellőt két könnyed fuvallattá hasítani. Még rá is lehelsz kettőt-hármat, hogy puhuljon még egy kicsit (pedig már negyed órája baszkódsz azzal a kurva vajaskenyérrel), majd óvatosan elkezded kenni a kenyér közepét.
Újabb negyed óra elteltével már a kenyér teljes felülete vajjal borított, de még elég darabos az egész, viszont szerencsére legalább sík. Tehát nem trancsíroztad szét a kenyeret! Megjön a bátorságod, közben persze a vaj is tovább puhul, és kezd egy picit kenhetővé válni a kenyéren, így finoman el tudod simítani a felületet, mintha vakolnál.

A fehérretek meghámozása játszi könnyedséggel történik, szinte oda se figyelsz.
A heroikus küzdelem jutalmául egy csókot kapsz, és még egy falatot is a kenyérből, ami igazán nagy szó. 

Önök is kennek vajaskenyeret?