Igen fájintos retroburgert lőttem a minap az Örs vezér téren egy bodegában. Történt pedig, hogy hazafelé caplattomban látom, hogy kedvenc (és valljuk be, egyetlen) helyi kitelepült sültkolbász-kimérésem idény jelleggel húsvétisonka-bemutatóvá alakult át, így biztosra véve, hogy nem bírom ki hazáig, valami tűzoltás után kellett néznem izibe. Mivel ilyen esetekkor a multinacionális karvalytőke hamburgerláncainak annyi esélye sincs nálam, mint Zaporozsecnek a törésteszten, valami háziasabb, földhözragadtabb, szittyább hamburgert kerestem, ha ez itten nem képzavar.

A bodegát régtől ismerem, hiszen erre járok haza, mindazonáltal eddig nem csábított dévaj gasztronómiai fickándozásokra a benne rejlő tartalom. Most viszont úgy döntöttem, veszek egy hamburgert. Sajtosat, mert megszaladt a héten. Odahaladtam hát a bódéhoz és bekurjantottam a közepén sötétlő likon:

- Egy sajtossat lesszíves! Dirr, durr, pöff, reccs, csatt, frotty, bumm. (Lázas munka hangjai a háttérből. Látni semmit nem lehet.)

- Mustár, kecsap?

- Igen, mustár, kecsap.

- Melyiket kéri?

- Mind a kettőt.

- Ja?

- Ja.

- Négynegyven lesz.

- Köszike.

Most leírom Önöknek, hogy mit vettem egy bő liter benzin áráért: morzsalékos, édeskés buci, szaknyelven puffancs. Tegnapi. Minimum. (Frisset én még ilyen helyen nem láttam. Szerintem vagy eleve így veszik, vagy mesterségesen öregítik, mint amikor régi bútorokra lövöldöznek sörétes puskával szúmarta lukakat imitálva, hogy értékesebbé tegyék a hokedlit. De mitől értékesebb a tegnapi buci?) A félbevágott pékáru alján hever egy salátalevél. Nem friss, de legalább nincs rajta csiga. Azon fekszik, mint egy elhízott kispesti Madame Récamier, a fasírt. Sertés, némi zsírral, mócsinggal. De legalább érezni, hogy hús. Megfelelő méret, megfelelő forma, megfelelő íz. Semmi kirívó magamutogatás, szürke eminenciás. Most jön a nagyágyú, a Jolly Joker, Majka a nagymisén: a csalamádé.

Félmaréknyi ropogós, zamatos vegyes vágott savanyúság. Magna Hungaria cuppanós, nyelves csókja. Ez a csúcspont, ilyet a jenkik nem tudnak. Innen már lefelé vezet az út. Még van egy korrekt szelet paradicsom, félig kifityegtetve, hogy lássák, itt van ő is, egy plöttyedt uborka, komoly mennyiségű friss hagyma (kesernyés ipari kivitel) és a löttyök: mustár, kecsap. Két hetyke kis sapka a nagy bunkó fején. Összességében friss alapanyagokból elkészített, mérsékelten étvágygerjesztő, mindazonáltal tápláló szendvics, takarékos nejlon esőkabátban, fél szelet szalvétával.

Gyakorlatilag otthon is magasabb szinten ismételhető vagy újraértelmezhető. Mind külsejében, mind ízvilágában mérföldekre van a multigyártmánytól, csak éppen ellenkező irányba. Egyáltalán, ennek van íze! Csalamádés-zöldséges-paradicsomos-hagymás. A hús íze csak a háttérben settenkedik, mint Settenkedő, a Szalámivész. Külsejében viszont egy leharcolt józsefvárosi örömlányra emlékeztet, akit épp az imént gázolt el egy nyerges vontató. És végül mai választásunk tárgya, a vízválasztó, a Sajt. A sajt, ami csak annyiban tejtermék, amennyiben Győzike a Francia Akadémia kurátora.

Nyúlós, sápadt gumipitypang, íze zéró. Mellőzése csak javít az általános állapoton. Összességében a retroburger ésszerű alternatíva hamburgerre, legnagyobb előnye egyben hátránya is: soha nem egyforma. Szeszélyes, hol odaég, hol nyers marad, rohad a paradicsom, elfogy az uborka; nem hajt fejet a multiburgerális uniformizáltságnak.

De mindez csak rizsa.

Retroburgert azért vesz az ember, mert Lázadó és így tiltakozik a világot leigázni akaró falánk tőkések ellen. Csóró és nincs pénze egy rendes bigmacre. Szereti a csalamádét, de azt nem lehet az utcán kézből enni. Az első harapás emlékeket ébreszt benne, amikor még szemébe hullott a haja, több foga volt, mint füle, és egy levegővel szaladt fel a hetedikre, amikor a bögyös Maca jelzett a redőnnyel, hogy a férje elindult műszakba, a ládagyárba. Nosztalgiázó vén marha, aki ellágyul egy hagymaszagú harapástól, szóval olyan, mint én.

Ja, hogy a multiban is van retroburger? Most mondják.