malackaraj

Müller úr a varrógépre tette a tányért a két buktával. Épp most hozta Évike, még meleg volt. Müller úr nem szerette a buktát. a pogácsát se, a fánkot se. Semmi fujtós kelt tésztát. Müller úr – noha ezt kevesen tudták róla – széplélek volt, ő a könnyű leveles krémes tésztákért lelkesedett. A rétesek, (túrós persze, és a meggyes-mákos) a harapáskor roppanó, apró porcukor-felleget pöffentő krémesek, esetleg még a képviselőfánk. De bukta soha. Ezt viszont nem mondhatta meg Évikének, aki oly örömmel hozta mindig a maga készítette finomságokat. Müller úr múltkori lecsója nagyon ízlett neki, bár kicsit hápogott a csípőstől, de szépen kipirult az orcája, és ez nagyon tetszett Müller úrnak. Elmesélte, hogy megboldogult férje, a Béla, gyomorbajos volt, nem állta a csípőset, pedig „az adja az élet savát-borsát, nem igaz, Boldizsár?”  Dehogynem- gondolta Müller úr, de egész más járt a fejében.

Egyszer Évike felhozott neki egy tál egresszószt bundás zsömlével. Na, akkor Müller úr majdnem visszakozott. Két dolgot utált az életében kérlelhetetlenül; az egresszószt meg a népi táncosokat. Az utóbbit azért mert még régen, a Dembinszky utcában fölöttük lakott egy népi táncos házaspár három népi táncos gyerekkel, akik igen buzgó, szorgalmas emberek voltak, gyakoroltak egész nap. Még jó, hogy kutyájuk nem volt.  Az egresszósz utálata Müller úr gyermekkorának ködébe vész. Müller úr apja élt-halt az egresszószért. A kertjükben semmi más nem volt, csak egres és ribizlibokrok. A ribizli Müller úr nagymamájának kedvence volt, minden ebéd után elcsipegetett egy tálkával, amit Müller úrnak (akkor még Öcsi) kellett megtölteni a kert végében a pókok között.

Szóval idősebb Müller imádta az egresszószt, minden vasárnap azt ették a levesből kihalászott főtt marhafartővel. Müller úr szerencsésebb csillagzat alá pottyant osztálytársai, akiknek futotta még marhahúsra, paradicsommártást, esetleg meggyszószt vagy – óh, Istenem! - zsírban megpirított főtt krumplit kaptak a húshoz ebédre. De a kis Boldizsár (alias Öcsi) minden vasárnap ott ült szemben a tányérral, amiben az agyoncukrozott, mégis gatyaszorítóan savanyú zöldessárga trutymó gőzölgött. És meg kellett enni. Müller úr szigorú, poroszos nevelést kapott, amiből most, hatvan év távlatából már csak az egresszósz iránti olthatatlan utálat maradt. No meg a jólneveltség.  Ezért volt képes angyali mosollyal átvenni a tányért Évikétől, sőt még azt is megkockáztatta, hogy milyen finom illata van.

Aztán mikor magára zárta az ajtót, és a szószt lehúzta a WC-n feltette magának a kérdést: „Kell ez neked Müller Boldizsár? Kell ez neked, te vén marha?”  És rögtön válaszolt is magának: „Semmi baj, Boldizsár, majd megneveljük, semmi baj.” Azzal elővett egy szelet tegnapról maradt mustáros sült tarját, a két bundás zsömle közé illesztette, (Hál’istennek legalább az nem volt édes) karikázott rá néhány szelet ecetes uborkát, töltött egy pohár sört, és jóízűen elfogyasztotta rögtönzött szendvicsét. 

Estefelé, mikor vacsoráját készítette, ( egy doboz konzerv vörösbab,  levével együtt kevéske maradék kolozsvári szalonnán fonnyasztott jó fej hagymára öntve, kis doboz paradicsomkonzerv, só, bors, egy pár karika csípős zöldpaprika,  (saját!)  jó sűrűre beforralva, Bud Spencer módra), megképzett benne az elhatározás: Elhívja Évikét kirándulni. Hogy hová, azt még nem tudta, de érezte a sürgető késztetést, mert nehezen viselte a magányt.  Imádott Margitkája (Isten nyugtassa) kapitális hárpia volt, de mégis hiányzott. Pontosabban VALAKI hiányzott. Ezért aztán, mikor az utolsó csepp paradicsomos szaftot tunkolta ki a tányérból, eldöntötte: Jövő hétvégén kirándulni hívja Évikét.

Szombat volt, Müller úr mégis korán kelt, hogy felébressze Pötyit. Ne gondoljunk itt most valami ledér kalandra, Pötyi Müller úr autója volt. Ezeregyes Golf I., fehér, ötajtós, 79-es modell. Még 91-ben vásárolta akkori főnökétől, aki egy nagyobbra cserélte.(Hiába, akkor még futott a szekér a kátéeszben, meg maszek munka is akadt dögivel). Pötyi a ház előtt lakott egy szürke ponyva alatt. Katonaviselt kora ellenére jó állapotban volt, olajfogyasztás semmi, rozsda alig itt-ott, csak az anyósülés volt picit kiülve, hiába Margitka élete vége felé már nem nagyon küzdött a kilókkal.

Müller úr lehámozta a ponyvát Pötyiről, bevitte a tárolóba, majd ellenőrizte a guminyomást, a folyadékszinteket, az elektromos rendszert és a fékeket, mintha csak a Monte Carlo Rally rajtját várná. Müller úr letekerte az ablakokat, hogy a dohos szagot kiszellőztesse, megigazította a visszapillantó tükröt és egy palack ásványvizet helyezett a kesztyűtartóba. Müller úr mindig szomjas volt, ha idegeskedett, és mindig idegeskedett, ha vezetnie kellett. (De ezt elég, ha mi tudjuk). Ezért is nem választott valami távoli úticélt a kirándulásra Évikével. Kedden vitt neki egy kis üveg kovászolt káposztát (Évike sose hallott róla), és hanyagul megkérdezte, hogy volna-e kedve Évikének hétvégén Nagymarosra kirándulni. „Gyönyörű idő van, megebédelnénk valahol, sétálnánk a parton, néznénk a folyót, hát nem jobb, mint mindig itt a négy fal között?”  Kellemesen meglepődött, mikor Évike rögtön ráállt a dologra. „ Még lehet, hogy csónakázhatunk is.” mondta dévaj mosollyal. Na, ettől Müller úrnak kicsit megrezzent a feje. Müller úr sosem volt egy sportember, csónakban életében nem ült, úszni meg csak annyira tudott, hogy ne fulladjon bele a fürdőkádjába. Mindazonáltal bólintott és mosolyt erőltetett arcára.

Bánta már az egész rohadt kirándulást, úgy ahogy volt. Egész úton odafelé azon agyalt, hogy hogyan lehetne kibújni a csónakázás alól. Gond nélkül megérkeztek, útközben megálltak, és egy nénikétől az út mellett vettek egy fél kiló frissen szedett málnát, Évike azt majszolgatta és vidáman csacsogott, hogy ők a Bélával (az a nyomorult) mennyit jártak csónakázni a Dunára mikor még fiatalok voltak. Müller úrnak meg közben egyre kisebb lett a gyomra, és ömlött róla a víz. Gond nélkül megérkeztek, leparkoltak a komp mellett egy kis utcában és sétára indultak, Müller úr vesztére a rossz irányba. A harmadik ház egy vizisport-telep volt, nagy betűkkel kiírva: „Hajókölcsönzés”. Hátulról egy fürdőnadrágos fiatalember sietett eléjük, majd kérdésükre sajnálkozva mondta, hogy minden hajója kinn van a vízen, este ötig nem tud adni semmit. Ekkor Müller úr kivirágzott. Szusszantott egy nagyot, és vidáman közölte, hogy a partról is szép a Duna, és ő farkaséhes.  Visszaindultak a komp felé, ahol kolbász és lángossütők kellették magukat, mint Margó a kocsisoron, de Müller úr egyenesen a part i étterem terasza felé vette az irányt. Éhes volt, a nagy megkönnyebbülésre egy jót akart ebédelni. Leültek, Müller úr előzékenyen kihúzta Évike székét, amit ő hálásan megköszönt. Rendeltek egy ásványvizet Müller úrnak és egy korsó barna sört Évikének, aki egy hajtásra megitta a kétharmadát, és csettintett a nyelvével. Ezen Müller úr kicsit elcsodálkozott, nem nézett ki ilyen vérbő viselkedést egy hetvenhez közeli özvegyasszonyból, aki buktákat sütöget otthon és folyton a Fürge Ujjakat bújja. „Legalább nem egy szentfazék”- gondolta hősünk, és az étlapba temetkezett. Rendelt egy tárkonyos csirkeragu levest, „Fácánból jobb lenne- gondolta, de hát öregember ne ugráljon” majd egy borjúbécsit úgy ahogy kell, petrezselymes újkrumpli, uborkasaláta.

A bécsi tudniillik az étterem fokmérője. Elkészíteni nem nehéz, de erősen alapanyagfüggő. És ha nem jó az alapanyag, megette a fene az egészet, ott már nem lehet csodát tenni.

De ez a bécsi jó volt. A hús pont annyira volt kiklopfolva, hogy szép nagy legyen, de még szaftos, a sütőolaj friss, nemkülönben a prézli is. Ha dohos a prézli, lehet kidobni az egészet. De ez jó volt. Évike evett egy gulyáslevest, kért hozzá még egy extra adag erős paprikát, utána egy fél sült kacsát dupla adag párolt vörös káposztával és még egy sört. Tempósan evett, félig lehunyta a szemét és öntudatlanul mosolygott. „Istenem, de szép!- gondolta Müller úr. És mennyit eszik!”  Imádott Margitkája nem szeretett enni, ahogy főzni sem, öreg korára mégis akkora lett, mint egy tolóhajó. Lám, Évike meg olyan kis töltött galamb, formás, a megfelelő helyeken, de nem kövér.

Ebéd után még elfogyasztottak egy fagylaltot a közeli cukrászdában (Évike dupla habbal). Hazafelé még elkanyarodtak Kismaroson az erdei vasút végállomásához, ami éppen akkor ment el, és sajnos egy órát kellett volna várni rá, így  Müller úr hálát adott a Jóistennek, hogy nem kell még az erdőben is bóklásznia. Évike viszont az állomás mögött egy bodegában remek csapolt meggysört fedezett fel, amiből rögvest kért egy korsóval és rettenetesen sajnálta, hogy Müller úr nem ihat, de biztosította, hogy nagyon finom. A kocsi felé sétáltukban belekapaszkodott Müller úr karjába, és nem is engedte el egész az autóig, amitől Müller úr roppant peckesen lépkedett.

Hazafelé az autóban Évikét elnyomta a buzgóság, Müller Boldizsár pedig roppant óvatosan fuvarozta egészen hazáig. A ház előtt felébredt és lesütött szemmel mondta: „Nagyon kellemes volt ez a szombat, köszönöm Müller úr.” „Hívjon csak Boldizsárnak Évike, drága Margitom hívott Müllernek. Ki nem állhattam.” „Hát jó Boldizsár, a viszontlátásra. Hoppá, majd el felejtettem holnap rakott krumplit sütök, és tudja, abból egy adagot nem lehet. Kolbász is lesz benne, meg szalonnataréj a tetején. Átjön?”  „Hogyne Évike, köszönöm szépen. Ott leszek” – mondta és elmosolyodott. Még akkor is mosolygott, mikor becsukta maga mögött az ajtót.

Az a szalonnataréj nagyon felcsigázta.