Az apja holmiját egy nagy, barna papírzacskóban adták oda a kórházban. Nem volt sok, az öreg szemüvege, olcsó órája, zsebrádiója, villa-kanál, tisztálkodó szerek. És mellé a rizsa: tragikus hirtelenséggel, a vártnál korábban, őszinte részvétünk… Felfordult tőlük a gyomra. Nem volt már érkezése beszélni az öreggel, amit nem is bánt nagyon, mert veszekedni nem akart, jó szót meg már nem tudtak mondani egymásnak évek óta, csak hát mégis…

Hóna alatt a zacskóval csak úgy nekiindult a városnak, ki akarta szellőztetni tüdejéből a kórházszagot. Sütött a nap, a hirtelen jött télvégi melegben izzasztotta a vastag télikabát. A Körtérnél jött rá, hogy aznap még nem evett. Befordult az önkiszolgáló étterembe, beállt a sorba, tálcát vett, evőeszközt és hirtelen ötlettől vezérelve kért egy kelkáposzta főzeléket sült virslivel, két szelet kenyérrel.

- Lehet sarka?

– Persze, sőt. Szeretem a serclit. - Egy ablak melletti asztalhoz állt, ahol cirógatta a piszkos üvegen bevetődő napfény, a zacskót az asztal mellé, a kőpadlóra tette. Egész gyerekkorában utálta a kelkáposztát, pedig sokszor volt ez az ebéd a kis szolgálati lakás még kisebb konyhájában a régi fiókos konyhaasztal mellett. Az apja, az öreg nagyon szerette a káposztát. Sok köménymaggal, kis krumplit bele, meg a tetejére egy jó arasznyi lecsókolbász. Ő utálta a káposzta konyhát megülő bűzét, a tányér alján összegyűlt köményszemeket (mint a hangyák) az alattomos lecsókolbászt, amiből hol zsírgejzírek törtek elő a legváratlanabb helyekről, hol egy sunyi porcogó csikordult meg húst remélő fogai alatt. Hányszor szaladt volna világgá az asztal mellől, ha az atyai szigor nem szögezi szótlanul a helyére! Otthon rendnek kellett lenni, apja szava maga volt a törvény. Amit elé tettek, meg kellett enni. Furcsa módon, most, hogy már nincs atyai szigor, mert már atya sincsen – ami maradt belőle az ott van a zacskóban a padlón - élvezettel kanalazta az ócska, híg átlátszó főzeléket, melyen a vacak szójavirsli mint sápadt, erejét vesztett obsitos öreg hímtag pihent keresztben.

Ennél csak egyvalamit utált jobban, a paradicsomos káposztát. Az éhenkórász úgy a harmadik falatnál tűnt fel. Nem nagyon látszott hajléktalannak, nem volt koszos, vagy büdös, csak borostás rendesen, és nagyon éhesnek látszott. Ádámcsutkája őrült páternoszterként liftezett szőrös nyakán az ő minden egyes falatja láttán. Túlméretezett télikabát lógott sovány vállán és kis, kerekes bevásárlószatyrot húzott maga után.  

- Mind megeszi, főnök? – kérdezte óvatosan, mint a kutya, amelyik a legkisebb fenyegető mozdulatra kész elinalni.  

- Mind. - röffentett oda mogorván, karját védelmezőn tányérja köré fonva, majd kisvártatva enyhültebb hangon így szólt:

- Éhes vagy?

- Nagyon, főnök.

- Szereted a paradicsomos káposztát?

- Szeretem, főnök!

–Na, akkor várjál! - Odament a pulthoz, kért egy adag paradicsomos káposztát fasírttal (olyan volt, mint az otthoni, otthon is mindig több volt benne a zsömle, mint a hús, a káposzta meg, mint egy közlekedési baleset: fehér szilánkok sűrű, vörös lében) és odatette a kórász elé.

– Egyél! - És az evett, mit evett, falt, a vörös lé kétoldalt lecsorgott szőrös állán a kabátja hajtókájára, a fasírtot két darabban nyelte le, és közben hálás szemeit őrajta legeltette. Amikor befejezte, ő megkérdezte. - Kérsz még?

- Kérek, főnök. - És ő hozott neki még egyet. Majd még egyet. Összesen négy adag paradicsomos káposztát diktált az éhenkórászba, és mikor az a negyedik tányér utolsó falatjait tuszkolta a szájába, ő mosolyogva kifordult az étteremből, felugrott egy éppen indulni készülő villamosra, elhelyezkedett a szerelvény végében és arcát a sápadt napfény felé fordítva fütyörészni kezdett. Csak a negyedik megálló után vette észre, hogy a barna papírzacskó ott maradt az asztal vaslábának támasztva a kőpadlón.

A paradicsomos káposzta így készül.