Elértük Vietnámot. Délről indulva, nyolc nap alatt végigutaztuk az országot, végighallgattuk a háborúkról szóló történelmi beszámolókat, melyekben hol Kína, hol Kambodzsa támadott, aztán Vietnám vissza, aztán az USA és végül a boldog egypártrendszer, az itteni történelem nagy része a háborúkról szól. Az emberek átlagéletkora mégis 74 év, és felmérések szerint az ötödik legboldogabb ország Ázsiában. Annak ellenére, hogy 84 millió ember 80 százaléka mezőgazdaságból él, a szó igencsak fejletlen értelmében. Bivaly, eke, rizsdugványozás a térdig érő vízben.
Vietnámban nehéz enni. Vagy inkább nehéz a sok jó közül választani. Az emberek mindenhol esznek, reggeltől estig. Az utcákon már reggel megkóstolhatjuk a pho-t, ami húsleves gyömbérrel, rizstésztával, hússal, de égtájtól függően szinte minden megtalálható benne. Délben és este is ehetünk ilyet, gyakorlatilag az emberek fele ezen a levesen nő fel. A forró alaplébe pár másodpercre rizstésztát merítenek, majd friss zöldekkel, főtt hússal máris a tányérunkban gőzölög. A végére már én is megszerettem és kifejezetten jól esett akár reggelire is ez a meleg leves.
A Mekong folyó deltája csodálatos, igazi dzsungel élmény, errefelé az emberek halásznak, gyümölcsöt szednek, kígyót fognak, megitatják azok vérét a turistákkal, szóval a legegyszerűbb dolgokból próbálnak megélni. A fák tele mangóval, papayával, ananásszal, és nálunk nem is ismert gyümölcsökkel. Ezek nagy részét chilis sóval eszik napközben frissítő gyanánt.
Itt ettünk sült elefánt halat, aminek sehol nem akadtam nyomára a szakirodalomban. A sárszínű Mekongból kifogott halat fűszer és lepikkelyezés nélkül sütik meg. Uborkával, friss zöldfűszer levéllel rizspapírba tekerik, aztán Nuoc mam-ba mártják, ami mindent tönkretesz. Ez egy erjesztett halszósz, ami olyan átható szagú és ízű, hogy már az első falatnál gondolkodóba estem. Egy elefánthal kétszemélyes étel és a halszósz nélkül tényleg igazán finom.
Az itteni kávé érdekesen készül, a bárokban kis alumíniumszűrőben az őrölt kávéra öntött forró vízből csepeg lassan poharunkba a friss kávé. Az ország a maga évi 15 millió zsákjával a világ harmadik kávé termelője, mégis kávékultúrája maximum sörkultúrájukkal vetekedhet. A kávék egy része a boltokban számozva kapható, ez az erősségüket jelöli, ami mind a termesztésből, mind a pörkölésből adódik. Sok embernek megvan a saját keveréke, és mint megtudtam, ha egy 3-as és egy 5-ös kávét összekeverünk, az nem négyesnek felel meg. A ca phe sua da, kávé, sűrített tej (atom édes), és jég, igazán kellemes a rettentő melegben. Csak nehéz megszokni, hogy a tej látványa mellett az ember szinte csak a cukrot érzi, olyan édes. A vietnámi nyelv nagy része a hangsúlyról szól, nem mindegy hogyan énekeljük ki, amit mondani szeretnénk. Ha hamis, akkor nem érthető.
A cukornád szárát ledarálva, annak levét kipréselve sok jéggel és kevés citrommal készítenek belőle limonádét, bármennyit meg tudnék belőle inni. A jégtől pedig ne féljen senki, valószínűleg nem okoz hasmenést, vagy csak a 36 fokban volt már mindegy nekünk.
A vietnámi konyha rengeteg számunkra ismeretlen zöldfűszerrel olyan ízvilágot teremt, amit nehéz utánozni. Minden étel íze változik, az éttermekben csokorban kirakott ezernyi zöld levél minden falatot új köntösbe öltöztet, talán leginkább ez különbözteti meg az alapként szolgáló dél-kínai konyhától. Vietnámban annyi új dolgot ízlelhetünk, hogy már ezért is megéri elutazni ilyen messzire.
A végére azért hagytam pár bennem felmerülő kérdést, amit nem sikerült megértenem:
- mi a nyavalyának kell állandóan dudálni
- hegyről lefelé a szerpentinen miért kell indexelni minden kanyarban
- az autópályákon miért jönnek néha szembe a mi sávunkban
- a nagyváros utcáin miért kell tüzelni
- miért kell itt is mindenbe koriander
- miért járnak a nyomor közepén Bentley-k az utcán (egy nyugati autóra hatszáz százalék büntető vámot kell fizetni, itt egy Bentley hetet ér)
Utolsó kommentek