Megzabálom, úgy szeretlek, majd megeszlek. Ennivaló egy gyerek, egy állatka, édes és cuki (cukros) a pasi (vagy nő), a szerelem az élet sója és a többi. Ételre és a szeretett lényre is használjuk ugyanazokat a jelzőket és bele kell harapni egy egészséges csecsemőbe és a szeretett lénybe, mert jól esik. Ez most nem szexuális jellegű poszt, bármennyire is annak tűnik.

A száj elsődleges élvezeti forrás. A pszichológia és mi is ennek tekintjük, ha egyáltalán tekintjük valaminek, mivel elsősorban a tudatalatti tehet a harapási kényszerről. A jónak a pontja ez. És mivel az ember nagyrészt az édeset szereti, - az édes étel a jutalom a gyereknek, ha rendesen megette az ebédet – a köznyelvben is általában az édeshez köthető jelzőket használjuk a hozzánk közel állókra is. Az édesem megszólítás ugyanolyan gyakori, mint az angolban a honey (méz) vagy a francia cherie (édes).

A száj ráadásul tele vannak érzőidegekkel, a kéz és az ujjak mellett az ajkak és a nyelv a test legérzékenyebb pontjai. Ennek ellenkezője a hát középső része, ahol alig vannak ezekből a receptorokból. (A hátam közepére sem kívánlak - nem akarok belőled semmit sem, érezni aztán végképp nem.) A pszichológia orális kielégülésnek nevezi azt, hogy ami kedves és szép nekünk, azt szeretjük a szánkkal megérinteni. A csecsemő ismereteket szerez azzal, hogy mindent a szájába vesz, a felnőtt már megválogatja, hogy mit csókol vagy mibe harap bele szívesen.

Az élvezeti érték mellé szorosan kapcsolódik egy másik pszichológiai magyarázat is, a birtoklásé. Az vagy, amit megeszel – ha valamit bezabáltunk, azt már nem veheti el senki. Eszerint a hatalmas szeretet velejárója a féltékenység is: annyira szeretlek, hogy csak magamnak akarlak, ha megeszlek, akkor az enyém leszel, a cél ez.

Mibe harapnak és miért?