Álmos áprilisi kora délután. Pozsony, vasútállomás. Resti (hogy mondják (cseh)szlovákul azt, hogy resti, talán rešty?). Bádogpult csapossal, néhány piás/melós, meg a legyek. Meg én, egy korsó világossal. (Tudják, az a függőlegesen bordázott masszív cseh korsó). Várom a pesti vonatot. Meló letudva, a nap süt, a sör hideg, a madarak csiripelnek, az élet több, mint elviselhető.

Ekkor belép ő. Szemre olyan hetven körüli lehet a nyanya, nejlonotthonka, kötött kardigán, melegítő, kockás szövetmamusz. Szocreál (cseh)szlovák Magdianyus. A pulthoz lép, törzsvendég lehet, mert keveset szól. A csapos elé tesz két (!) korsó sört, valami felest (Becherowka?) meg egy tányért, rajta néhány szelet knédli, meg valami paprikás szósz. Hús nyema. Nem vega, hanem spórolási célzattal, gondolom én.

A mamus fogja a cájgot és az egyik pulthoz ballag, a felest óvatos mozdulattal beleereszti az egyik korsó sörbe, félreteszi, a másikat háromnegyedig lehúzza. Semmi ifjonti mohóság, csak hideg szakértelem. A feles az előbbi korsóban kuksol, mint egy hibernált űrhajós. Aztán enni kezd. A knédlit a szaftba mártja, bekapja, és tempósan rág, ami tekintve a fogai számát (3, ± 10%) magas fokú koncentrációt igénylő feladat. Törölgeti a tányér alját, körülötte káposztaillat száll. Néhanapján biztos húst is vesz hozzá, márványos, omlós tarját vagy szálkásabb karajt, persze csontosat, mert az adja meg az ízét, de ma nem.

Ma inkább desszert van, ami ott pihen a második korsó alján.

(Közben én is veszek egy másodikat, mert a szemlélődés szomjassá tesz). Ő befejezi az első korsót, majd lassan az ebédjét is. Most jön a desszert, figyelem mi fog történni. Egyelőre úgy indul minden, mint az előbb; korsó emel, sör zubog, de hopp, csak addig, míg a megdőlt felespohár karimája ki nem kandikál a sörből. Akkor a nénike két ujjával ügyesen kihorgássza, és egy nyakcsigolya-reccsentő mozdulattal beküldi. Be, a szervezetbe.

Kicsit megrázkódik, mint Morzsi a slag alatt, majd a maradék sörért nyúl és azt is utánaküldi. Összeránt, szétcsapat. Szemét félig lehunyja, sóhajt. Visszazökkent a világ, helyreállt a Rend. Visszacsörömpöli az edényeket a pultra, a sarokból egy vödröt és partvist húz elő, és megy ki a peronra. Aha, nem törzsvendég ő, hanem az állomás köztisztasági menedzsere és ez volt a munkaebédje. Csak meg ne szondáztassa František, a munkavédelmi felelős, bár az a legvalószínűbb, hogy ő ott iszik a szomszéd asztalnál. A napsugarak apró kis nyilakat lövöldöznek a söntéspult fölé, próbálják eltalálni a légyszar-pettyeket a tavalyi naptáron.

Szinte várom, hogy egy oszlop mögül előlép Jiŕí Menzel és felkiált: „Ennyi!” De ez sajnos nem film, vagy ha az, akkor az én jegyem erre az előadásra már nem érvényes. Jön a vonatom. Megyek haza.

Sör+rövid? És hogy?