malackaraj

2003, Regöly. A félig leomlott pince homályában négykézláb mászva rájöttem: régen volt, hogy zsenge kisgyermekként ornitológusnak készültem, és egy fél milliméteres láb- vagy tolldarabkáról 100 méterről megállapítottam, hogy milyen madárhoz tartozik. Akkoriban fejből fújtam az Európa madarai című alapművet, de tizenvalahány év alatt elfelejtettem mindent, és most hiába találom meg, amit keresek, nem fogom tudni, hogy mi az.

És hogy mit keresek? Ja kérem, ha én azt tudnám! Szomszédasszonyom, Marika némileg lesápadva szólt, hogy egy hatalmas madarat látott a kertvégi domboldalba vájt rossz pince bejáratánál, és ami pláne furcsa, Marika láttán a madár nem elrepült, hanem furcsa mozgással bevánszorgott a barlangszerű lyukba.

Eme információhalmaz ismeretében próbáltam kitalálni, mi vár rám a bizalomgerjesztőnek semmiképp sem nevezhető lyuk mélyén, miközben összeszedtem egy rögtönzött túlélő-és vadállatbefogó pakkot (zseblámpa és pulóver.) Madár, az sokféle lehet, nagytestű, az már kicsit kevesebb, vörösbegy és naposcsibe máris kizárva. Ha nem repült, akkor az is lehet, hogy mégsem madár, innentől elefántborjútól ámbrás cetig bármi lehet, pláne, ha esetleg nem csak nem madár, hanem nem is nagy, ezt a vonalat hagyjuk is. Tehát madár, ami nem repül, és valószínűleg nagytestű. Strucc, emu, nandu, kazuár, esetleg a még sosem látott, titokzatos regölyi moa egyik példánya. Dagadt kiwi, identitászavaros Batman, felpumpált királypingvin. Vagy egész egyszerűen egy nagy madár, ami valamiért, mondjuk szárnysérülés miatt, nem tud repülni. Ez a variáció tűnt a legéletszagúbbnak, én meg szép lassan elkezdtem aggódni, mert egyrészt utálok madarat megfogni (nagy tollazat, benne kicsi állattal, brrr), másrészt pedig nagy madarat még jobban utálok megfogni. Főleg ha ragadozó, harapós természettel, hatalmas horgas csőrrel és olyan tekintettel, hogy még fényképen látva is kiráz tőle a hideg és óvatosan hátrébb húzódom.

A pincébe bemászva felkapcsoltam a zseblámpát, és a lomok között pásztázva megtaláltam a keresett jószágot. Természetellenes helyzetben, félig az oldalára dőlve zihált, a tollazata borzas és töredezett volt, egyértelműen látszott, hogy nagyon odavan. Az sem volt kétséges, hogy félholtan sincs barátkozós kedvében; mikor meglátta, hogy felé mászom, utolsó erejével imbolyogva felfújta magát, és sárga szemeit vészjóslóan villogtatva „ha hozzámérsz, kicsinállak” arckifejezéssel megpróbált elhátrálni. Ez nem jött össze, mivel a pulóverrel felfegyverkezve elkaptam, bár azt nem tudnám megmondani, melyikünk volt jobban megrettenve.

Miközben a vadbefogó ruhadarabba bugyolált madárral kimásztam, már tudtam: egy egerészölyvet zsákmányoltam. Hazaérve az is kiderült, hogy mitől került ilyen állapotba: ellőtték a szárnyát. A sérülés már régi volt, az elhalt csontvégek iszonyatos kínokról mesélve dugták ki sárgás fejüket az állat tollai közül. Nem tudom, mióta haladt lassan, de biztosan az éh- és szomjhalál felé, szinte recsegősre volt száradva, semmi súlya nem volt, és megadóan hevert az ideiglenes ölyvszállásnak kinevezett kartondoboz fenekén.

Negyed órával korábban még nem tudtam, hogy lesz egy haldokló egerészölyvem, tehát kissé felkészületlennek éreztem magam. Erőtlenül bár, de tiltakozott, amikor fecskendőből belédiktáltam egy kis vitaminnal és ásványi kiegészítőkkel felturbózott vizet. Ölyvetetés, hmmm. Párizsival meg kutyának való száraztáppal mégsem segíthetem vissza az életbe, és voltak ugyan olyan idők, amikor rendelkeztem mélyhűtött egérrel, de ezek az idők elmúltak, mirelit egérrel együtt. Mélyhűtő, mélyhűtő… És ekkor megvilágosodtam. Kifinomult ízlésű gasztrománok ne olvassák tovább (jó is ilyet leírni egy gasztroblogra), a mélyhűtőben volt egy ajándékba kapott fácán. Szégyen-gyalázat, de azt tömtem a félholt ölyvbe. A szó szoros értelmében tömtem, a madár ugyanis nem volt hajlandó enni, úgyhogy a csőrét szétfeszítve, csipesszel gyömöszöltem le a torkán a tojássárgájába mártott húscsíkokat.

Madaram bizonyára nem volt tisztában azzal, hogy eddigi életem során őt traktáltam a legpuccosabb falatokkal. Az oldalára borulva, duzzogva tartotta az éhségsztrájkot, aztán a harmadik napon etetés után felnézett rám a dobozából, olyat visított, hogy majd' összecsináltam magam. Dülöngélve felugrott a doboz szélére, mielőtt közbeavatkozhattam volna, átlendült az ágyamra, egy laza farokemelintéssel odarottyantott az ágytakaróra, és tovább menetelt volna az íróasztal felé, ha el nem csípem. Határozottan úgy tűnt, hogy megjött mind az életkedve, mind az étvágya, innentől nem kellett tömni, aminek már csak azért is örültem, mert a griff körül nyúlkálva egyre jobban kellett vigyázni a kezemre.

Ha életben marad, akkor kezdeni kell valamit a szárnyával. Már a megtalálásakor konzultáltam pár szakemberrel, de mindenki azt mondta, várjuk meg, hogy egyáltalán megmarad-e. Ez a rész letudva, a gebesége miatt Féldekás névre keresztelt ölyv napról napra erősebb lett. Egy vadmadarakkal foglalkozó ismerős, Péter elintézte, hogy az Állatorvosi Egyetemen ingyen elvégezzék az operációt, nekem csak annyi dolgom volt, hogy felszállítsam neki a madarat Budapestre.
Első ránézésre a műtétet elvállaló orvos azt mondta: ezzel az ölyvvel nem érdemes vacakolni, mert nem fog felébredni az altatásból. Végül Péter rábeszélésére, vesztenivalónk nincs jeligére mégis megműtötték; én arra számítottam, hogy csonkolják az ellőtt szárnyat, ehelyett összetűzték, és leukoplaszttal rögzítették a szárnyhajlást, ill. a kézevezők végét a farokhoz. Pár nap múlva kaptam vissza a kórházszagú Féldekást azzal, hogy ha bármi probléma adódik, akkor jelentkezzek bátran.
 

Mire a beteg hazatért, már elkészült az új helye, jelesül egy régi kerti asztal és pár méter csibeháló keresztezéséből előállított otromba, ámde tágas ketrec, ami a szobám sarkában lévő komódon nyert elhelyezést. A ketrec bútorzatának meghatározó darabja volt egy dizájnos ülőfa, amit a szakemberek tanácsának megfelelően puha padlószőnyeggel borítottam a talpfekély megelőzése érdekében. A talpfekély a sérült szárnyú ragadozók rákfenéje – hiába tanulnak meg az ember segítségével boldogulni, a Természet nem gyalogos életmódra fejlesztette ki őket. A mentett, de röpképtelenné vált ragadozómadaraknál gyakran előfordul, hogy a sok üldögélés kikezdi a lábukon a bőrt, és kialakul a rettegett talpfekély, ami gyakorlatilag az állat végét jelenti, hiszen a folyamatos terhelés miatt egyre csak rosszabbodni fog.

Egy jó tanács azoknak, akik egy kedves, könnyen tartható, lélekvidító hobbiállatkára vágynak: egerészölyvben ne gondolkodjanak. Nem csak azért, mert védett, és vadállatot amúgy sem illik passzióból fogságban tartani, hanem azért is, mert – bár sokféle állattal osztottam már meg a szobámat hörcsögtől az őzön át a lóig – Féldekásnál pocsékabb szobatárssal még nem vert meg az ég.

Igyekeztem minél több helyről tájékozódni a ragadozómadarak, pontosabban az egerészölyvek világáról – tartás, szelídítés, etetés, minden érdekelt, de főleg az, hogy hogyan férkőzhetnék Féldekás bizalmába. Péter felvilágosított, hogy az egerészölyvek amúgy is a kemény dió kategóriába tartoznak és nehezen barátkoznak, már ha barátkoznak, márpedig Féldekás sehogy sem barátkozott. Megszokott, elfogadta, hogy etetés, itatás vagy takarítás ürügyén benyúlkálok a ketrecébe, de ennyi. Kedvelt hobbija volt, hogy a legváratlanabb helyzetekben élesen rámrikoltott, én pedig kötelességtudó ideggyenge személyzetként minden egyes alkalommal dobhártyahasadásos szívrohamot kaptam. Féldekás étvágya remek volt, így az ellátása nem okozott problémát, válogatás nélkül megette a fagyiegeret (a köpetképzés miatt fontos volt, hogy rendszeresen kapjon szőrös/tollas-csontos kaját), csirkefejet, nyesedéket, pajort, gilisztát, belsőséget. Ahogy javult az állapota, úgy kakált ki egyre nagyobb ívben a ketrecből, és egy életre megjegyeztem: soha, soha nem akarok ölyvszaros potpourrit.

Féldekás lábadozási ideje pont a téli fagyos időszakra esett, és tavasszal a szó szoros értelmében fellélegeztem, mikor szobatársamat kitelepíthettem egy kinti röpdébe, helyesebben mászdába – mindkettőnknek jobb volt így.

Gyanús volt, hogy a szárnya állapota nem volt, és nem is lesz az igazi. Igazából nem értettem, hogy miért nem amputálták, hiszen az egyértelmű volt, hogy soha többé nem lesz röpképes, és kétségtelenül egyszerűbb egész szárnnyal egyensúlyozni, mint csonkával, de mégis. Utólag persze könnyű okosnak lenni, mindenesetre görcsbe rándult a gyomrom azon a reggelen, mikor Féldekást a röpde alján találtam, a törés mentén kifordult szárnnyal. Visszaraktam a rögzítést szolgáló leukoplaszt-csíkokat, telefonáltam az állatorvosnak, és a bedobozolt madárral elindultam Budapestre, remélve, hogy tudunk segíteni.

Nem felejtem el, ahogy a váróban ülve, aggódó kutya- és macskagazdik között vártunk a sorunkra. Féldekás esélyeit latolgattam a dobozt bámulva, felnéztem a váróban elhelyezett italautomatára, és belém hasított a felismerés: egyedül fogok hazamenni, Féldekás pedig meg fog halni.

Sosem fog már kiderülni, hogy a Coca Cola vagy a Sprite felirat hozta-e el a megvilágosodás pillanatát. Szólítottak minket, az állatorvos bőrkesztyűt húzva óvatosan kivette a dobozból a kalimpálva fenyegetőző ölyvet, és hanyatt fektetve megvizsgálta. A szárny menthetetlen volt, csak az amputáció maradt. A doktor felajánlotta, hogy ingyen elvégzi a műtétet, ha gondolom, de nem sok értelmét látja. Ráadásul Féldekás nálam töltött hónapjait ismerve én sem éreztem úgy, hogy egy újabb műtéttel, és az ezzel járó fájdalommal és hercehurcával egy szelídülésre semmiféle hajlamot nem mutató vadállat érdekeit szolgálnám. Ha a szívemre tettem a kezemet, be kellett látnom: Féldekást megmentettem az éhhaláltól és jó kondícióban tartottam, de nem tudtam, nem lehetett olyan életet biztosítani neki, ami egy hozzá hasonló állatnak tényleg jó. Tépelődésemet az orvos hangja szakította meg: Féldekás egyik lábán sérülést talált. Óvintézkedések ide vagy oda, felbukkant a gyógyíthatatlan talpfekély, az üldögélésre kárhoztatott ragadozómadarak első számú ellensége. Ez végképp eldöntötte a kérdést - nem szabad őt megmentés címén tovább gyötörni, az állapota innentől lassan vagy gyorsan, de mindenképpen romlani fog.

Sokszor mondják, hogy az ember nem Isten, hogy életről vagy halálról döntsön. Hogy nincs jogunk halálra ítélni valakit, valamit. Nos, ilyen alapon a Természettel szembeszálló életre ítélés is isteni, és mint ilyen, nem feltétlenül nekünk való. Az biztos, hogy mikor összenéztünk a doktorral, alig tudtam kimondani, hogy altassák el a még mindig hátára fordítva fekvő ölyvet, aki immár megnyugodva, csapkodás nélkül hevert az asszisztens keze alatt. Nem vergődött akkor sem, mikor megkapta az örök fájdaloműző injekciót, és összeforrt szárnnyal, gyógyult lábbal keringve emelkedhetett egyre magasabbra, maga mögött hagyva ezt a fertőtlenítőszagú alsó világot.

Etettek már ölyvet?

nem Féldekás, ámde ölyvfotó: mme-monitoring.hu